Az Édes Halál

Ez a történetem külön díjat kapott egy novellaversenyen, aminek hihetetlenül hálás vagyok! :)

 Az erdő csendes volt, a nyugalom körül ölelt minden. A nap sugaraiban a szálló por tökéletesen kivehető volt. Mint valami apró tündérek, úgy lebegtek azok is. Madarak halk csiripelése hallatszott valahonnan nem messziről. A fák arany árnylatot kaptak, amitől minden olyan meseszerű volt. Mintha nem lenne valós az erdő ezen képe, mintha lett volna ott valami oda nem illő. De ez nem így volt.
 Mégis volt benne valami, amitől tényleg nem tűnt teljesen valóságszerűnek. Ott voltam én, Jamie Collins, hosszú, arany hajtömegemmel, egy fa tövében üldögélve. Pihentettem tökéletesen kék szemeimet, élveztem a nyugalmat, amit az erdő nyújtott át nekem. Hallgattam, ahogy az állatok élik az életüket. Ők még megtehették ezt. Élelmet gyűjtöttek, vadásztak, aludtak, minden, ami az életben maradáshoz szükséges. Én már csak üldögéltem ott, a gondolataimba merülve, miközben senki sem vett észre. Hogyan is vehettek volna? Engem már senki sem láthatott.
 Majd lassan felálltam, és elindultam. Próbáltam nem visszanézni. Nem akartam látni, mit hagyok magam mögött. A nyugalmat, ahol nem zavarhat semmi. Ahol nem juthatnak eszembe olyan dolgok, amik már egy rég lezárt témához tartoztak.
 Sétáltam előre, és közben csak halványan érzékeltem, ahogy átmegyek egy-két fán, meg sem érezve azokat. Már semmit sem érezhettem. Sem a nap meleg sugarait, ahogy sütnek le rám, és minden élőlényre, sem azt, ahogy a szél az arcomba fúj, amitől a hideg futkos a hátamon. Egyszerűen csak semmit, és pont ez hiányzott a legjobban. A halálom óta már semmit sem tudtam érzékelni a hangokon kívül. És most itt vagyok, mint szellem, és nem értek semmit. Nem tudom, mióta bolyonghatok céltalanul. Nem tudom, hová tartok, nem tudom, mit keresek, csak itt vagyok, és ezt nem lehet megmagyarázni.
 A temető látványa szakított ki a gondolataimból. Ez volt az a hely, ahol engem is eltemettek. A testem rothadó maradványai itt vannak az egyik kereszt alatt, amire a nevemet vésték. Átsétáltam pár sírkövön, és megkerestem a sajátomat.

Jamie Collins

 Élt 1995-2013-ig. 

 Furcsa érzés fogott el a saját nevemet látva. Éltem amíg éltem, aztán csak úgy, váratlanul, titokzatos módon meghaltam. Egy ember egyszer azt mondta nekem, hogy halálunk után még körülbelül két hétig beszélnek rólunk, aztán elfelejtenek. Mintha nem is léteztünk volna. Nem kerülünk szóba többé, nem hoznak fel témának. A világnak egyetlen emberi élet nem fontos.
 Bölcs gondolat volt, én pedig nem hittem el. A saját káromon tanultam meg, hogy ez tökéletesen igaz.
 Immár szellemként nézek vissza az emberekre, akiket egykor szeretteimnek hívtam. Ma már nem tudom, minek nevezném őket. A síromon egyetlen virág hevert, az is elhervadva. Ki tudja, mikor látogatták meg utoljára. Legtöbb időmet a közeli erdőben töltöttem, akár még ki is rabolhattak volna.
 De akkor egy alak tűnt fel mögöttem. Nem néztem hátra. Biztos voltam benne, hogy továbbmegy, egy másik sírhoz. De nem így történt. Az alak megállt. Én arrébb léptem, és megnéztem magamnak őt. Az anyám volt az. Meglátogatta a túl fiatalon elhunyt lányát. Fekete haja az arcába lógott, eltakarva a kisírt szemeit. Szörnyű volt ilyennek látni, mégis boldogsággal öntött el, ahogyan a törékeny kezeivel leveszi az elszáradt virágot, és új, gyönyörűeket rak a helyére, gondosan egy vázába helyezve. Sokkal kellemesebbé tette számomra az egyedüllétet.
 Odahajoltam hozzá. Tudtam, hogy nem fogja érezni, de én mégsem hagytam abba a mozdulatot. Megérintettem az arcát a kezemmel, és akkor mintha egy pillanatra megállt volna. Vett egy mély levegőt, majd megrázta a fejét, és indulni készült. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Megfogtam a vállát, mire megtorpant. Nem nézett hátra, de tudtam, hogy érzett valamit. Ekkor elé kerültem, és nyomtam egy puszit az arcára.
 - Szeretlek! - suttogtam.
 Ekkor a szemeiből könnyek törtek fel, mire elszorult a szívem. Nem bírtam tovább. Még vártam pár másodpercet, de aztán hátat fordítottam neki. Ez már egy lezárt ügyhöz tartozik, hajtogattam magamban. De tudtam, hogy ez még korántsem ért véget a halálommal. Viszont akkor nem tehettem mást. Sem anyát, sem magamat nem akartam tovább kínozni. Így hát elsétáltam, fákon és bokrokon át. Csak minél messzebb akartam kerülni attól a helytől és az emlékektől. Az erdő irányába indultam, ahol minden olyan meseszerű, ahol úgy élhetek, mint egy álomban. Nem kell semmi miatt aggodalmaskodnom, csak ott vagyok. Jelenleg erre volt szükségem.
 És csak sétáltam és sétáltam, egyre beljebb haladva az álmomban.