Soha ne add fel!

Hát nem ez lett életem fő műve, de mindegy. 

 A város legjobb kávézójában - szokás szerint - telt ház volt. Az asztalokat elfoglalták a korábban érkező vendégek, akik párosával ültek be egy-egy üdítőre. Amikor beléptem az ajtón, megcsapott a frissen pörkölt kávé illata, amit úgy szerettem. Beleszagoltam a levegőbe, hogy jobban érezzem. Aztán körbenéztem; ugyanolyan volt, mint mindig. Nagyon sokszor jártam már itt, ez a kedvenc helyem, de még mindig nem untam meg a látványát. A falak lambériából voltak kirakva fejmagasságig, felette zöld színűre festették a falat. Rengeteg polcot szereltek fel, rá pedig italokat, porcelánokat és egyéb dolgokat raktak. Egyszerű volt, de tökéletesen illett a hely hangulatához.
 Semmit nem hallottam a morajláson kívül. Mindenki beszélgetett, én pedig egyedül indultam el a pult irányába. Végig mentem az emberek között, egyenesen a nagy, barna, bárszékekkel körülvett pulthoz, ami mögött a csapos állt és szolgálta ki az ebereket. Odaléptem, de a férfi nem nézett fel. Vártam pár másodpercet, és ez idő alatt jobban megfigyeltem őt. Sötétszőke haja és zöld szemei voltak, és sok lányt levehetett a lábáról a sármos mosolyával, amit már rengetegszer láttam. Én csak a kedvenc kávézóm csaposaként gondoltam rá.
 - Mit adhatok? - kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna rám. Nem tudtam, kihez beszélhetett, de szerintem ő maga sem.
 - Egy kólát szeretnék. - mondtam, de ekkor egy fiú a jobb oldalamon szintén megszólalt. Ugyanezt kérte, ugyanezekkel a szavakkal. Elmosolyodtam.
 A csapos ekkor végre felnézett ránk. - Akkor két kóla? - kérdezett vissza.
 Ránéztem a mellettem állóra, aki csak mosolyogva bólogatott. Majd oldalra fordította a fejét, és tekintenünk találkozott. Gyönyörű kék szemei voltak, amiket mindig annyira szerettem. Láttam benne a saját tükörképemet. Szőke hajamat, kékeszöld szemeimet, minden apró részletet. Sötét haja elől kicsit a szemébe lógott, de nagyon jól állt neki.
 Csak ekkor jöttem rá, hogy még mindig őt nézem, de úgy tűnt, őt ez nem zavarja. A mosolygást nem hagyta abba, amitől talán még helyesebb lett. Elkaptam a pillantásom róla. Kezdtem kissé kínosan érezni magam, de tudtam, hogy ő még mindig rajtam pihenteti a tekintetét. Éreztem, hogy a zoknimig vörösödök. Arcom elpirult, reméltem, hogy nem veszi észre, de ezt szőke hajam nem takarta el. Ezért úgy döntöttem, inkább tanulmányozom a pultot. Végignéztem minden repedést, követtem az útjukat, csak minél messzebb kerüljek a fiú tengerkék pillantásától.
 Ekkor a csapos végre odaadta a kólámat. Fizetni akartam, de az idegen megelőzött. Utána nyúltam, hogy hagyja, és a kezünk összeért. A fiú nem vette el az övét, ahogyan én sem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért tartottam ott ilyen sokáig. Egyszerűen csak jó volt ezt érezni.
 Aztán észbe kaptam. Elrántottam a kezemet. Hirtelen meg sem akartam már inni a kólámat, csak kijutni erről a helyről. Egészen tíz perccel ezelőttig még oda voltam tőle, de most már talán többé nem is akarok majd idejönni. Rekord idő alatt ittam meg a kólát, amit kértem, majd a poharat olyan erővel raktam le az asztalra, hogy azt hittem, kettétörik, de szerencsére épségben maradt.
 - Köszönöm! - hadartam, majd meg sem várva a fiú reakcióját, kiszaladtam a kávézóból. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Mikor kiértem, beleszagoltam a nyári levegőbe. A nap melege sütötte az arcomat, fénye pedig kicsit zavarta a szemem, de nem érdekelt. Csak el akartam tűnni onnan a lehető leghamarabb.
 Már hazafelé tartottam, mikor feleszméltem. Mit csináltam? Az a fiú most teljesen hülyének nézhet. Vajon hogy hívják? Miért jöttem ennyire zavarba?
 Próbáltam nem rá gondolni a nap hátralevő részében, de nem ment. Nem tudtam kiverni a fejemből, akárhogy akartam. Bárhová nézte, a szemeit láttam és azt a mosolyt. Nem hittem el, hogy ez a fiú fél perc alatt levett a lábamról.
 Este elhatároztam, hogy holnap visszamegyek és megkeresem őt. Bemutatkozom neki, megkérdezem, hogy hívják, utána a többi meg majd jön magától. Mindent elterveztem, egyszerűen tökéletes volt. Nem sülhetett el rosszul. De egyetlen dologra nem gondoltam. A fiú másnap nem volt a kávézóban.


 Két hete minden napomat abban a kávézóban töltöm. Még szerencse, hogy nyári szünet van. Azóta nem találkoztam vele. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe a tengerszín pillantása, vagy az érzés, amikor a kezünk egymáshoz ért. Nem tudtam, miért gondolok rá ennyit. Körülbelül fél perc volt az egész jelenet, nem több, mégsem tudom elfelejteni. De nem voltam belé szerelmes. Nem szerethetek egy olyan személyt, akinek még a nevét sem tudom. De meg kellett hagyni, hogy igenis érdekelt. Sokat gondolkoztam azon, mi lehet a neve. Arra jutottam, hogy ameddig nem tudom, Damiennek fogom hívni. Mindig is tetszett ez a név, miért ne lehetne az övé?
 Mint mindennap, ma is elmentem abba a kávézóba. Telt ház volt, de mégis találtam egy szabad asztalt. Helyet foglaltam, de nem rendeltem semmit. Csak ültem, és nézelődtem. Néztem az embereket, hátha észreveszem azokat a tengerkék pillantásokat. De tudtam, hogy nincs itt. Ekkor már kezdtem feladni a reményt. Egy kis szikrája még égett bennem, és abba kapaszkodtam minden erőmmel, mert ha már ez nincs, akkor nem marad semmim, ami rá emlékeztetne.
 Körülbelül negyed órát ülhettem ott, és ekkor úgy döntöttem, hogy nem ér ennyit. Ha két hétig be sem tette ide a lábát, akkor nem most fogja. Így hát felálltam és kisétáltam az ajtón. Vissza sem néztem. Kicsit dühös voltam magamra, amiért ilyen könnyen hagytam kicsúszni a kezemből. De a legjobban az fájt, hogy nem kaptam második esélyt.
 Úgy döntöttem, kell egy vigasztaló fagyi. Elmentem hát a kedvenc fagyizómba. Nem voltak olyan sokan, de ekkor ez nem érdekelt. Jóllehet, nem akartam magamra maradni, mert akkor gondolkozom, és ha gondolkozom, akkor olyan dolgok jutnak eszembe, amiknek nem kéne. Például Damien, és az, ahogy megérintette a kezemet. De jobban tenném, ha elfelejteném.
 Végre sorra kerültem.
 - Egy vaníliát - mondtam, mire egy túl ismerős hang szólalt meg velem egyszerre, és kérte ugyanazt, mint én. Behunytam a szemem és elmosolyodtam. Talán véletlen lenne? Nem, nem lehet az!
 Oldalra néztem, és tényleg ő állt mellettem. Damien volt a tengerkék szemeivel és tökéletes mosolyával együtt. Azt hittem, álmodom. Két hét után végre megtalálom. Kértem egy második esélyt, és kaptam. Olyan hihetetlen volt.
 - Ironikus, hogy megint így futottunk össze - jegyeztem meg. Biztos voltam benne, hogy ezt a fiú valahogyan kitervelte. Hisz, ilyen csak a mesékben van, és lássuk be, az életem nem egy Disney film.
 Ekkor ő csak elmosolyodott  Megint a fiú fizetett. Kicsit kínosan éreztem magam, nem akartam, hogy kisegítsenek. Tudtam, hogy csak udvariasságból tette, de valahogy ez olyan lenézően hatott rám. De nem fogom emiatt elszúrni a második esélyt.
 Ő is rendelt magának, majd leültünk egy asztalhoz, egymással szemben.
 - A nevem Lexi. Lexi Collins - mosolyogtam.
 - Damien Hill.
 Amikor ezt meghallottam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A szívem kihagyott egy ütemet. Ez képtelenség! Honnan tudtam?
 - Nagyon örülök, Damien.
 Ezután pedig minden úgy történt, ahogy elterveztem. Csak fel kellett adnom ahhoz, hogy végül sikerüljön. Én magam sem értettem, de inkább nem gondolkoztam ezen. Örültem, hogy végül találkozhattam vele, és hogy minden jól alakult.
 Végül Damien úgy döntött, hazakísér. Az út nagy részében beszélgettünk, nevettünk és hülyéskedtünk. A szeme minden pillanatban elvarázsolt.
 - Köszönök mindent - mondtam, mikor az ajtó elé értünk.
 - Semmiség - válaszolta egyszerűen.
 És ekkor éreztem, hogy a köztünk lévő távolság kezd megszűnni. Az arcunk csak pár centire volt egymástól. Még mindig éreztem a nap melegét a bőrömön, pedig már lemenőben volt. Minden vöröses árnyalatot kapott, és az árnyékok megnyúltak. Damien szemében tökéletesen tükröződött mindez, amitől még jobban nézett ki.
 Már annyira közel volt, hogy éreztem a leheletét, ami a levegővel vegyülve olyasvalamit alkotott, amit szavakkal nem lehetne leírni. Úgy éreztem, ha még sokáig húzza, elájulok.
 De akkor a mögöttem lévő ajtó kinyílt, és anya nézett ki rajta
 - Hazaértél? - kérdezte egyszerűen, mit sem tudva arról, hogy mit zavart éppen meg.
 Zavaromban csak bólogatni tudtam. - Mindjárt bemegyek. - Ennél jobb nem jutott eszembe. Majd újra Damienre néztem. - Nincs kedved bejönni? - mosolyogtam.
 A fiú meglepődött, de láttam rajta a bizonytalanságot. Aztán egyik pillanatról a másikra ez eltűnt és helyét a mosoly vette át.
 - De.
 És akkor felmentünk a szobámba, kikerülve anyámat, aki a konyhában tevékenykedett. Damien a szobába lépve körbenézett a posztereken, a sárga falakon, és az íróasztalon lévő tárgyakon. Majd elindult az ablak felé. Kinyitotta azt, feltárva ezzel a naplementét. Az arca vörösen fénylett, amitől nem lehetett neki ellenállni. Rám mosolygott, mire én követtem őt. Mellé álltam, és éreztem a hűvös szellőt az arcomon, amit az éjszaka hozott magával. A fiú felém fordult, majd megfogta a kezemet és maga felé fordított. Újra a szemébe kellett néznem, és elvesztem a tekintetében. Semmit nem érzékeltem a külvilágból, csak azt vettem észre, hogy a fiú szája egyre közelebb ér az enyémhez.
 És akkor megszólalt a telefonja. De Damien nem foglalkozott vele. Nem hagyta abba a mozdulatot, de én megállítottam.
 - Csörög a telefonod - mondtam csalódottan.
 - Nem érdekel.
 És a fiú megcsókolt.