A háborúk felemésztik az embereket. A rengeteg holttest látványa, a vér émelyítő szaga és a betegségek, amik ezek miatt terjengenek. Sokan az utcára sem lépnek ki, féltik az életüket. 1863-mat írtunk. A polgárháborúban eddig több százezer ember halt meg. A fegyverek harsogását és az ágyúk robbanását semmi sem tompítja el. A katonák szürke egyenruhában nagy robajjal rohantak el az ablakok alatt. Mindenhonnan kiáltások hallatszottak, amiket mára már megszoktam. Az erőszak állandósult, nem telt el úgy nap, hogy ne halt volna meg ember. A függönyön keresztül is láttam, amint megölnek valakit. Nap mint nap erre aludtam el és ébredtem fel. Ma már rezzenéstelen arccal bámultam az árnyakat a szobám ablakán keresztül.
Szokatlan csend ült a városra. Egész nap nem hallottam semmit, ami arra utal, hogy háború van. Ledobtam magamról a takarót, majd felálltam az ágyamból, ami hangosan megnyikordult. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz és remegő kezekkel húztam el a függönyt. Tudtam, mit fogok látni. Emberek élettelen testei hevertek az utakon. Néhány katona sétált fegyverrel a kezében pár utcányira. Kezdtem megfeledkezni arról, hogy bárki észrevehet, de akkor egy arc tűnt fel hirtelen előttem. Azzal a lendülettel hátraléptem, majdnem elestem. A függönyt még vissza tudtam rántani a helyére. A férfi a gúnyos mosolyával halálra ijesztett, de pont ez volt a célja. Nem szerették, ha leskelődünk, ezért próbáltak megrémíteni. Szívem a torkomban dobogott, próbáltam egyenletesen levegőt venni, de nem ment. Nem tudtam megnyugodni.
Remegő lábakkal indultam vissza az ágyamba. A hét éves húgommal egy szobán osztoztunk, ami egy kicsi és sötét helyiség volt egyetlen ablakkal. Amice felébredt, de nem szólt semmit. Szőke haja szétterült a párnáján, kék szemei alatt hatalmas karikák díszelegtek. A plafont fürkészte. Visszafeküdtem, nem volt jobb dolgom. Mióta a húgom beteg, alig szólalt meg. Elkapott valamit, amiről eddig még senki sem tudta megmondani, hogy mi az, vagy egyáltalán gyógyítható-e. Szemem sarkából láttam, hogy nehézkesen rám emelte tekintetét. Oldalra fordítottam a fejem, majd elmosolyodtam.
- Hogy vagy? - kérdeztem udvariasan. Egy apró mosolyt erőltetett magára, de nem szólt semmit. Ebből arra következtettem, hogy rosszul. Sajnáltam őt, de nem tudtam enyhíteni a fájdalmán. Arca kezdett kipirulni. Felkeltem az ágyból, majd az ajtó felé vettem az irányt. Anyám a konyhában találtam, készített valamit. - Jó reggelt! Szerintem Amice lázas. Vigyek neki valamit?
Anyám lassan fordult hátra. Egykor szőkés barna haja elkezdett őszülni. Most egy csomóban omlott a hátára. Rám nézett, majd megvonta a vállát. Szürke pillantása semmitmondó volt, mint mindig. Én azért fogtam egy pohár vizet, és bevittem a lánynak. Hálásan pillantott rám, majd elkezdte kortyolni, és szépen lassan kiitta a pohár tartalmát.
- Köszönöm - erőltette, de hangja rekedtes volt. Bólintottam egyet, majd újra a konyhába indultam. Anyám még mindig ott állt. - Egyre rosszabbul van.
- Chadrick, tudod, hogy nem lehet rajta segíteni! - A nő rezzenéstelen arccal mondta ki a szavakat. Talán őt nem érdekelte, de engem szíven ütött. szerettem a húgomat, és nem hagyhattam annyiban. Anyám közelebb hajolt hozzám, és a szemembe nézett. - Nem mentheted meg. - Nyeltem egyet, majd bólintottam. Ő elindult a szobájába, de én nem bírtam megmozdulni. A szavai ott visszhangzottak a fülemben. Majd felmásztam az asztalra, és kinyitottam az egyik szekrényajtót, abban reménykedve, hogy lesz valami, amivel enyhíteni tudom a lázát. Találtam valamit, és úgy döntöttem, ez megteszi. Berohantam a szobába, ahol Amice feküdt. Újra a plafont bámulta, nem nézett rám.
- Hoztam neked valamit - suttogtam. Nem akartam, hogy anyám meghallja és utánam jöjjön. Nem értettem, miért nem szeretne segíteni a saját lányának. Odaadtam a húgomnak a bogyót, amit bevett. Nem tudtam, hogy segíteni fog-e, csak abban reménykedtem, hogy jobban lesz tőle. Nekem már csak ez maradt. Minden este azért fohászkodtam, hogy Amice élje túl. Talán nem soká vége lesz a háborúnak, és akkor kitalálok valamit. Ameddig a remény utolsó szikrája is ég bennem, nem adom fel.
- Miért teszed ezt? - hallottam meg a húgom erőltetett hangját.
- Mert muszáj. - De ez hazugság, nem volt muszáj. Viszont meg kellett tennem érte.
- Chadrick Badling, te meg mi a fenét művelsz? - rontott be anyám a szobába. Az ajtó kivágódott, talán még ő is megijedt tőle. - Megmondtam, hogy nem tehetsz semmit!
- Sajnálom, én csak... - nem tudtam mit mondani. Egyáltalán nem sajnáltam, hiszen Amice-ről volt szó.
De nem volt időm gondolkozni. A nő egyre közelebb jött hozzám, nem tudtam elmenekülni. Anyám felpofozott, tiszta erőből, mire az ágynak repültem. Elterültem a földön, úgy éreztem, többé nem kelek fel onnan. Tisztán hallottam a lépteit. Távolodott tőlem, de nem ment ki a szobából.
- Köpd ki! - ordította a lánynak.
- Én csak segíteni akartam! - kiáltottam, de a szemem nem nyitottam ki. Féltem. Féltem a saját anyámtól.
Leszállt az éj. A konyhából hangokat hallottam, ami arra utalt, hogy anyám vacsorát készített. Nem értettem, hogy tudott ennyire nyugodt maradni. Hogyan képes minden nap úgy szembenézni a családjával, hogy nincs bűntudata. Tudtam, hogy egy szörnyű ember volt, de az utóbbival felülmúlta önmagát.
- Vacsora! - hallatszott anyám hangja.
- Pár perc és jövök - mondtam a húgomnak.
Kiléptem a konyhába, ahol édes illat csapta meg az orromat. Míg én alig értem hozzá az ételhez, apám és anyám beszélgettek. Hogyan lehetséges, hogy ő nem veszi észre?
- Már alig van itthon étel. - Anyám hangja trombitaszóként ért el a tudatomig. Minden nap csak egyre nehezebb, főleg, hogy szegény családból származom.
Majd egyetlen szó nélkül felálltam az asztaltól, és a szobába indultam. Becsuktam magam mögött az ajtót. Amice már várta, hogy visszaérjek. A pólómba gyűrtem egy húst és néhány zöldséget. Elvette tőlem, majd megette mindet. Éhezett, látszott rajta. Rengeteget fogyott az utóbbi időben, amióta beteg volt. Befeküdtem az ágyamba. Behunytam a szemem, és nem sok ideig tartott elaludnom. Fáradt voltam, ahogy mindenki más.
Amice hangjára lettem figyelmes, ahogy próbál mondani valamit. De nem tűnt fontosnak, így nem foglalkoztam vele. Viszont nem tudtam visszaaludni, valami nem hagyott békén. Félálomban voltam, ahonnan nem tudtam felébredni.
- Chadrick! - Olyan érzés volt, mintha víz alól beszélne valaki hozzám. Tompa, rekedtes hangot hallottam, a húgoméra emlékeztetett. Ekkor eszembe jutott az anyám. Éreztem, hogy valami szörnyűségre készül. Hirtelen kinyitottam a szemem, de nem láttam semmi mást, csak sötétséget. Ekkor kicsit sikerült megnyugodnom, de pár pillanat múlva újra hallottam, amint valaki a nevemen szólít. Amice ágya felé néztem, de az üres volt. A takarója a földön hevert. Felpattantam az ágyból, majd a hangok irányába siettem. Körbenéztem a házban, de sehol sem találtam őket. Majd megláttam a nyitott ajtót, ami a házból kivezet. Anyám és a húgom az udvarban voltak. Amice kétségbeesetten próbált kiszabadulni a nő szorításából, de nem ment neki. Sokkal erősebb volt nála, ráadásul a betegség miatt el is gyengült. Sötét volt, nem tudtam, merre megyek, csak meg akartam menteni az egyetlen embert, akit szerettem. A lány észrevett, de nem szólt. Anyám háttal állt nekem, de tudtam, hogy egyedül nem győzném le. Fogtam egy botot, majd azzal támadtam rá. De a bot ketté tört, a nő pedig ugyanúgy állt ott, mint eddig. Egyetlen dolog változott; észrevett. Lassan fordult hátra, de nem futottam el. Mindenáron meg akartam védeni a húgom. Anyám lökött rajtam egyet, mire én elrepültem. A magas fűben landoltam, ami eltakarta a testem. A külvilág kezdett halványodni, már csak a sötétséget láttam az égen. A csillagok nem jelentek meg, felhők takarták őket.
De nem lehet vége ilyen könnyen. Felültem. A fejem iszonyatosan hasogatott. Már csak annyit láttam, hogy anyám kezében egy kés volt, Amice pedig nem mozgott. Élettelen teste elterült a földön, amit a vére lassan színezett vörösre. Anyám felém fordult, és láttam, hogy fehér hálóinge többé már nem az. A húgom vére száradt rajta.Másnap az anyám elkezdett vacsorát csinálni. Feltette a vizet, majd annyit mondott: Apádnak ne szólj! Szükségünk volt valami ehetőre. Én csak csendben hallgattam, amint az étel elkészül. Apám és anyám nagyon jót ettek belőle, míg én a könnyeimmel küszködtem. Senki másnak nem tűnt fel Amice hiánya. Anyám az udvaron elégette a hálóinget, pontosan ott, ahol megölte a lányt. Senki nem vett észre semmit, és én többé nem beszéltem róla. Az az este után többé nem láttam a húgom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése