Kegyetlen hold - 2. fejezet

2. fejezet

 Végigmentem a padsorok között, majd a leghátsó helyre ültem. Ahogy elhaladtam az emberek mellett, éreztem, hogy arcom lángba borul a rám szegeződött tekintetek miatt. Ledobtam a táskámat és próbáltam a lehető legnyugodtabban körbenézni. A tengerkék szemű fiú az előttem lévő padtól jobbra ült. A teremben csend uralkodott, amit sóhajok törtek meg néha. A falakról plakátok lógtak, amiken néhány szabály, tudós esetleg törvény díszelgett. A padokon mindenhol unatkozó diákok beszélgetéseit olvasgattam, miközben vártam, hogy történjen valami, vagy legyen vége a büntetésnek. De az az idő nem akart eljönni. Tudtam, hogy még nagyon sokáig fog tartani, és hogy ugyanolyan unalmas lesz, mint mindig.
 Nem láttam értelmét a büntetésnek. Egy diáknak bent kell ülnie egy teremben, ahol semmit sem tehet. Unalmas volt, ezt be kellett látnom, de ha ennél nagyobb baj nem történik, akkor én boldogan élem le az életem hátralévő részét.
 Mégis a tanárok mindig ehhez a módszerhez folyamodtak. De nem érdekelt. Végig kell ülnöm ezt a két órát, még ha fel is emészt az unalom. Semmit sem tudtam magammal kezdeni. Óvatosan megtapogattam a nadrágom jobb zsebét, amiben a telefonom pihent. Kicsúsztattam belőle, közben le nem véve a szemem a tanárról, aki egy újságot olvasgatott. Elkezdtem nyomkodni, megnézegettem a képeket, bármit, amivel kicsit gyorsabban telhetne az idő.
 Már egészen belemerültem, mikor egy zavaró érzés kerített hatalmába. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de sehogy sem ment. Egyetlen pontra összepontosítva néztem fel a telefonomból. A tengerkék tekintet összefonódott az enyémmel. A fiú, akinek haja nemrég izzadtan tapadt a homlokához és kipirult arccal futott a labda után, most helyesebb volt, mint gondoltam. Aztán az idegen elfordult, és láttam, ahogy egy halvány mosoly szökik az ajkaira. Ellenállhatatlan, kisfiús mosoly, ami vonzza a lányokat.
 De a gondolataim az éjszakai álmom körül jártak. Csak futottam és futottam, de nem tudtam, mi elől menekülök. Hangokat hallottam, amit csak néha nyomott el a zihálásom. Hajam kócosan lógott az arcomba, amit próbáltam a fülem mögé tűrni, de az mindenáron be akart zavarni. Sötét volt, az erdőben csend uralkodott, amit én megzavartam. A sűrű fák szúrós ágai felsértették a bőrömet, amiből lassan kezdett el csordogálni a vér. A pólóm elszakadt, a hasam kilátszott a hatalmas lyukon. De akkor ez nem zavart. A szívem a fülemben dobogott, nem hallottam mást, csak a gallyak ropogását a lábam alatt. Minden elnémult körülöttem, bennem pedig tudatosult, hogy eltévedtem. Ijedten fordultam körbe, aminek hatására megszédültem. Az egyik szúrós fa törzsébe kapaszkodtam, ami felsértette a bőrt a kezemen. De nem érdekelt. Próbáltam mély levegőt venni, hallgatózni, de minden zaj elült. Csak én maradtam abban az erdőben, a halálfélelmemmel együtt.
 Tenyerembe belenyilallt a fájdalom. Melegséget éreztem, mire odakaptam a fejem. Vér folyt a kezemről, amit a benne lévő kés okozott. Nem tudtam, hogy került hozzám, mivel egészen addig meg sem éreztem. Eldobtam a véres fegyvert, majd összeszorítottam a jobb kezemet, mire felszisszentem a fájdalomtól. Megpróbáltam megkeresni a kivezető utat, de túl sötét volt. Nem láttam a lábnyomaimat, így elindultam az egyik nekem tetsző irányba. Óvatosan lépkedtem, hegyeztem a füleimet, hátha meghallok valamit, de talán nem akartam tudni, hogy van-e még valaki a közelemben. Féltem. A szívem hatalmasakat dobbant, a fejem lüktetett. Nyugtalan voltam, ami rossz előjelnek számított. Éreztem, hogy történni fog valami, ezért nagyobbakat kezdtem ugrálni. Felbuktam az egyik gallyban, ami a lábaim közé akadt. A cipőfűzőm is kioldódott, de ez volt a legkisebb gondom.
 Miközben próbáltam lábra vergődni magam, zajokat hallottam. Talán arra hasonlított a legjobban, amikor egy vaddisznó csörtet át az erdőn. Nem tudtam, hová nézzek, merre fussak. El akartam tűnni, miközben az életemet féltettem. Hozzásimultam egy fához, ami körülbelül olyan széles volt, mint én. De a zajok elültek, mielőtt megláthattam volna, mi okozza. Az agyamat köd borította el, és egyre fáradtabbnak éreztem magam. Az ájulás határán voltam, de most nem gyengülhettem el. Minden erőmmel a valóságba kapaszkodtam, mivel tudtam, hogy ha most eszméletemet vesztem, többé talán nem ébredek fel. De a lépteim hangja egyre távolabbinak tűnt, térdeim megremegtek, tudtam, hogy már nem tartják meg sokáig a súlyomat. Az egyik fának támaszkodtam, mikor minden elsötétült, én pedig a nedves, levelekkel borított földre estem. Minden elcsendesedett. Többé nem láttam vagy hallottam semmi mást.