Halál... Ha valaki megemlíti ezt a szót, ösztönösen egy temetőre gondolok a Kaszással, aki egy újabb szerencsétlen lelket rabol el. De miért? Miért nem juthat eszembe egy mező, ami tele van virágokkal, amik a világ összes színében pompáznak. Körülötte fák terülnek el, amik a legragyogóbb zöld árnyalatot festve magukra könnyítik meg az emberek túlvilágra jutását.Miért nem lehet ez könnyű? Élünk, majd meghalunk. Mégis mi olyan nehéz benne? Talán az, amit életünk során magunk köré építettünk, az emberek, minden, amit magunk mögött hagyunk, túl sokat jelent számunkra. Nehéz elfogadni, hogy ami még egyik nap a miénk volt, soha többé nem érinthetjük meg, többé már nem lehet a saját tulajdonunkban.
De egyszer mindennek eljön az ideje. Meg kell tanulnunk elengedni, bármiről legyen is szó. Akár embert, akár tárgyat, akár az egész életünket. A szeretteink elvesztése a legnehezebb. Tudni, hogy akit tegnap még öleltünk, már többé nem láthatjuk. Az élet kegyetlen, ezért kell kihasználni minden lapot, ami a kezünkben van.
Arról álmodozom, hogy mielőtt meghalok, tehessek valami olyat, ami miatt az emberek emlékezni fognak rám. Szeretnék belevésődni a köztudatba, hogy ne csak a hozzám közelállók emlegessenek. Azt akarom, hogy az emberek tudjanak róla, hogy ki voltam, mit tettem, mit voltam képes felmutatni.
De tudom, hogy ez nem így megy. Az életnek akkor van vége, amikor azt megírták nekünk. Nem tudom, hogy nekem mennyi időm van még hátra, mielőtt eljönne értem a Kaszás a Halál édes illatával, ami meghozza számomra a megkönnyebbülést. Míg át nem vág minden falon és akadályon azért, hogy ne kelljen tovább szenvednem az élők sorai között. De mi van, ha én nem akarom? Mi van, ha szeretem a szenvedést, a fájdalmat, és minden olyan percet, ami boldogsággal tölt el? Talán nagy a fájdalmam, még akkor is, ha alaptalan, de minden rosszban van valami jó, és attól, hogy néha magamra maradok a gondolataimmal, és kurvára szarul érzem magam, még nincs vége. A nap reggel újra felkel, a sarki bolt kinyit, az emberek pedig dolgozni mennek. Nem akarom, hogy mindez véget érjen, hogy egy nap már ne legyek itt, ne egyem meg reggel azt a tál gabonapelyhet, ne igyam meg a napi kakaómat, ne érezzem, hogy igazán élek. Lélegzem, amíg tudok, az utolsó leheletemmel is harcolni fogok azért, hogy ez ne változzon. Talán nehéz lesz, de megéri. Valahol vár ránk valaki, aki jobbá teszi a szenvedést, és több boldog percet ad. Talán nem örökké. Talán csak egy kis ideig, és lehet, hogy nagyobb fájdalmat okoz ezzel, mintha nem is lett volna. De azt hiszem, megéri. Szeretném azt hinni, hogy van értelme annak, hogy élhetek. És lesz is. Kitűztem egy célt magam elé, és ha a halálom napján fogom teljesíteni, akkor is megteszek mindent azért, hogy célba érhessek. Talán beteges, és ez visz majd a sírba, de anélkül nem távozom innen, amíg el nem értem. Azután már békésen sétálok el egyedül a tökéletesen zöld fákkal körülvett mezőn a színes virágokkal, amik a lépteim nyomán elhervadnak, kiszáradnak, az elmúlás látszatát keltve ezzel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése