Kegyetlen hold - 1. fejezet

Sajnálom, eléggé unalmasra sikeredett.:D

1. fejezet

 A üres folyosón végig sétálva hallgattam a lépteim visszhangját. Az épületet hatalmas csend ölelte körül, cipőm hangja hirtelen túl hangosnak hatott. A napsugarak az ablakokon keresztül besütve melengették az arcomat, míg a saját szekrényemhez sétáltam. Megkerestem a 952-es számot a sorban, majd kezeimet végigjártattam a felületén. Nem volt rajta semmi, ugyanolyan szekrény, mint a többi. De valahogy mégis különlegesnek éreztem. Majd kinyitottam. Kivettem a kémia cuccomat. Az utolsó óra ezen a napon, aminek hihetetlenül hálás voltam. Az órából volt még körülbelül tíz perc, amit úgy döntöttem, kiélvezek. Eszembe se jutott visszamenni matek órára. Kisétáltam az udvarra, amit narancssárga levelek borítottak. Kikerültem néhány nagyobb halmot, amit eddig sikerült összegereblyézni. Néhány tölgyfa tövében hatalmas levélkupacok keletkeztek, olyanok, amikbe régen kérés nélkül beleugrottam volna. De ma nem. Ma csak elmosolyodtam, miközben elmentem mellettük, majd a fejemre hullott valami. Egy hatalmas, száradó levél volt, amit az ősz eljövetele halálra ítélt. Óvatosan elmosolyodtam, és célirányosan a focipálya felé indultam. A srácok tudomást sem véve rólam kiabáltak egymásnak az egyik kapuból a másikba. Az egyik csapat félmeztelenül játszott, hogy meg tudják különböztetni egymást. Hajuk izzadtságtól nedvesen tapadt a homlokukra, néhányan beletúrtak, vagy megrázták azt. 

 Én hangtalanul másztam fel a lelátóra, aminek székein még látszottak a tegnap esti eső nyomai. Kerestem egy száraz ülést, és helyet foglaltam. Némán figyeltem a fiúkat, amint rugdossák a labdát. Néhányan beleéléssel játszottak, a többiek viszont csak lustán iramodtak néha a fekete-fehér labda után. Szemeimet a félmeztelen csapat kidolgozott felsőtestén legeltettem, amikor megéreztem, hogy az egyikük észrevett. Nem szólt senkinek, de hosszú pillanatig bámult rám a pályáról. Egészen addig folytatta, amíg a többiek rá nem kiabáltak, hogy a játékra figyeljen, de ő csak elmosolyodott, és futott tovább. A fiú fekete haja izzadtságtól csillogott, szemeit még a lelátóról is tökéletesen láttam: tengerkék pillantása, ami az előbb még rám figyelt, most a labdára irányult. Megszerezte azt, majd egészen a kapuig futott vele, és gólt lőtt. Halványan elmosolyodtam. A csapattársai ujjongtak, lepacsiztak vele, az ellenfél káromkodott, de csak időtöltésből játszottak. Semmi tétje nem volt. 

 Aztán a csengő ismerős és idegesítő hangja ütötte meg a fülem. A fiúk bementek az öltözőbe, én pedig egyedül maradtam. Senki nem volt az udvaron, csak a fákról lustán lehulló levelek. Egy ideig ültem ott és bámultam magam elé, aztán kezdtem meghallani, ahogy az emberek kijutottak az udvarra friss levegőt szívni. A suli megtelt élettel, akik az elmúlt tíz percben az óra végéért könyörögtek, most boldogan beszélgettek társaikkal. 

 Felálltam, majd odasiettem az osztálytársaimhoz. 

 - Myhaila! Mit mondott az igazgató? - kérdezte Meghan. 

 - Csak a szokásos, egy hét büntetés - mondtam közömbös arccal, de legbelül tudtam, hogy halálra fogom unni magam.

 - Akkor a holnap lefújva? - kérdezte Meg. Szemében csalódottságot fedeztem fel, míg én rezzenéstelenül bámultam vissza rá. Nem tudtam, mi üthetett belém. De a gondolataim akaratlanul is a focizó fiúkra kalandoztak. 

 - Úgy tűnik. Sajnálom. - Teljesen kiment a fejemből, hogy megígértem a lánynak, hogy elmegyünk a kedvenc kávézónkba, és megiszunk együtt valamit. 

 Meghan hosszú, szőke haja óvatosan omlott a vállára, majd kisimította a zöld szemébe lógó tincseket, és a többiekkel kezdett el beszélgetni. Nem figyeltem rájuk. Nem tudtam rájuk figyelni. Arra vágytam, hogy vége legyen ennek a napnak, hazamehessek és az ágyamba feküdve holnap reggelig aludjak. De ez nem ilyen egyszerű. Sosem volt ilyen egyszerű. 

 Aztán megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy elkezdődött az utolsó óránk. Lassan haladva léptem be a terembe - utolsóként. A tanár rám se pillantott, miközben a helyemre sétáltam. Az óra a lehető legunalmasabban telt. A padon támasztva a fejemet próbáltam nem elaludni, mint ahogy azt megtettem az előző órán. Nem akartam újra az igazgatóiban kikötni, azt pedig végképp nem, hogy újabb egy hét büntetést szabjanak ki rám. 

 Amikor kicsöngettek, a többiek elindultak haza, míg én a szekrényemnél ácsorogva vártam a szünet végét. Hirtelen magányosnak éreztem magam, aki mellett csak elmennek az emberek, rá sem nézve kerül ki, miközben beszélgetnek vagy nevetnek. Körbepillantottam. Mindenhol kisebb csoportok akadályozták a diákokat és a tanárokat, hogy elhaladjanak a folyosón. Akkor úgy éreztem, csak én állok ott egyedül, kirekesztve. 

 Kint még mindig sütött a nap, aminek sugarai az arcomat melengették. Abban a pillanatban nagyon szerettem volna kimenni, kifeküdni a napra, és nem csinálni semmit. De nekem büntetésben kellett maradnom, mert elaludtam. Ráadásul nem is tudtak a gyötrő rémálmokról, amik minden éjszaka kínoztak. 

 Majd becsaptam a szekrényajtót, aminek hangos csattanása beleveszett a folyosó zajába. Hátamat nekitámasztottam, és becsukott szemmel élveztem, ahogy a nap sugarai szinte kényeztetik a bőrömet. 

 - Akkor én elmegyek - szólalt meg mellettem egy ismerős hang. Oldalra fordítottam a fejem, mire Meg zöld tekintetével találtam magam szemben. 

 - Légy jó. Szia! - mondtam neki, majd megöleltem. Tudtam, hogy ő jó barátnőjének tart, ezért sem értettem a viselkedésemet. Meg kellene köszönnöm neki, hogy még mindig szóba áll velem. 

 Meg szája halvány mosolyra húzódott, majd hátat fordított, és eltűnt a tömegben. 

 Egyedül maradtam. Újra. Senki sem néz rám, senki sem szólít meg. 

 De úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel. Kihasználom a még megmaradt két percet, és újra behunyt szemekkel sütkéreztem az ablakon beáradó fényben. 

 Mikor beléptem a terembe, ahol a büntetést tartotta valamelyik szerencsétlen tanár, akinek aznap már nem volt több órája, tekintetek szegeződtek rám. Végig néztem az ismerős arcokon, de volt néhány, akit még csak akkor láttam először. Aztán megpillantottam egy embert, majd megálltam. Tudtam, hogy ilyen csak az elcseszett tündérmesékben létezik, amivel tíz éves koromig tömték a fejemet. Akkor jöttem rá, hogy az életben sosem alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt az emberek elképzelik. Nekem most mégis szerencsém volt.

 A pillantások között az ellenállhatatlan, tengerkék szempár bámult rám, míg én elfoglaltam az egyik üres padot.