Kegyetlen hold - 3. fejezet

3. fejezet

Hirtelen pattant ki a szemem az ébresztőórám idegesítően ismerős hangjára. Most mégis megnyugvást jelentett számomra. Fellélegeztem, mikor rájöttem, hogy még életben vagyok. Arcomat a kezeimbe temetve vártam, hogy szívem dobogása lassuljon. Féltem végignézni magamon. Tudtam, hogy mit fogok látni. Tele karcolásokkal, lila foltokkal, és néhány újonnan szerzett sebbel. Minden nap, minden reggel. Eszembe jutott, hogy álmomban valami elől menekültem. De az csak egy álom volt, nem történhetett meg a valóságban is. Már nem is lepett meg a helyzet.
Lábamba belenyilallt a fájdalom, amitől a fogaimat összeszorítva pattantam ki az ágyból. Megszédültem, így vissza kellett ülnöm, de a fájdalom továbbra sem csillapodott. Kezemet a lábamhoz kaptam, ahonnan lassan folydogált a vér egy sebből. Megbabonázva néztem, ahogy a vörös csík egyre lejjebb ér, a bokámnál megáll pár pillanatra, majd folytatja az útját tovább.
Akkor bevillant egy kép, amint rohanok a zaj elől, amit egy számomra ismeretlen teremtmény keltett, és felbuktam egy ágban, ami a lábaim közé akadt. Ajkamba haraptam, amint a felismerés végigsöpört bennem. De ez hülyeség!
Megráztam a fejemet, és a gondolat mintha elszállt volna. Kisétáltam a fürdőszobába, de amint belenéztem a tükörbe, újra felötlött bennem. Hajam kócosan állt össze egy hatalmas csomóba, amit lehetetlennek tűnt kiszedni onnan, az arcomon apró karcolások futottak végig. Szemeim alatt hatalmas lila karikák éktelenkedtek, amiket nem tudtam, hogyan fogok eltüntetni onnan. Körülbelül fél órám volt, hogy embert varázsoljak magamból.
Mikor elindultam, a fülhallgatót belenyomtam a fülembe, amiben ordított a zene. Hirtelen elárasztottak a hangok, ami akkor hihetetlenül jól esett. Ritmusra léptem, míg oda nem értem a buszmegállóhoz. A zene továbbra is szólt, egy percre sem állítottam volna meg. Átjárta az egész testemet, amitől megborzongtam. Óvatosan, észrevehetetlenül, de én tökéletesen éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon, majd visszafordul, újra és újra.
Majd a busz befordult a sarkon, amitől megkönnyebbülés hullámai törtek rám. Felverekedtem magam a járműre és azért imádkoztam, hogy épségben odaérjek a suliba.
A folyosón végighaladva néhányan köszöntek nekem, akiknek visszaintettem, de akkor úgy éreztem, csak egyetlen embert akarok látni. Pontosabban egyetlen fiú tengerkék szemeit. Arra lettem figyelmes, hogy a tömegben kutatva keresem azokat a pillantásokat. Majd megráztam a fejem.
- Ezt verd ki a fejedből, Myh - mondtam a lehető leghalkabban. Nem akartam, hogy bárki is hülyének nézzen. Sosem voltam az a népszerű lány, akit mindenki ismer, és minden fiú vele akar járni. De nem is akartam ilyen lenni. Nem szerettem volna, ha minden pletyka rólam szól, minden beszélgetésben szerepel a nevem, vagy olyan dolgokat hallok magamról, amiket meg sem tettem. Jó volt ez így nekem.
A szekrényből kivéve az első órai cuccomat, Meg ismerős arcát pillantottam meg. A lány szája hatalmas mosolyra húzódott. Odaböktem neki egy szia-t. Nem tehettem róla, a jó kedv rám nem ragadt át olyan könnyen, mint a többi emberre.
- Milyen volt a büntetés? - kérdezte, és láttam rajta, hogy minden erejével próbálja visszafogni a mosolyát. A szám akaratlanul is felfelé kezdett görbülni, a lány pedig rögtön azt hitte, történt valami, amiről nekem be kell számolnom neki.
- Unalmas volt. Mint az összes többi büntetés, amin eddig részt vettem. És abból volt már jó pár - mondtam egy halvány, féloldalas mosoly kíséretében. Meg szeméből csalódottság tükröződött. Nem erre számított, de hát nem is mondtam el neki a teljes igazságot. Viszont a tengerkék pillantást meg akartam tartani magamnak. Akármilyen helyes is az a fiú, csak egy a többi beképzelt, bunkó focista közül, egyetlen különbséggel: sokkal szebb szemei vannak.
Végigültem mind a hét órámat anélkül, hogy elaludtam volna. Elég nehezen tudtam nyitva tartani a szemeimet, mivel nagyon fáradtnak éreztem magam. Volt egy pont, ahol csak a könyökömet kellett volna kilökni a fejem alól, és az magától a padra hullott volna egy hatalmas koppanás kíséretében. De kibírtam, és az utolsó óra után már rohantam is a büntetésbe. Szerettem volna, ha minél hamarabb véget ér ez a nap.
Belépve a nyomasztó helyiségbe rögtön egy embert kerestem - de nem volt sehol. Átfutott az agyamon, hogy talán csak álmodtam az egészet, hisz minden álmom olyan élethű, akár a fiú is lehetett az. De legbelül tudtam, hogy ilyen szemeket még az elmém legmélyén sem tudtam volna elképzelni. De mindegy is.
Leültem az egyik padhoz, majd újra a firkákat kezdtem el olvasni, amikor kinyílt a terem ajtaja. Nem néztem fel, míg az ismeretlen elnézést kért a késésért. Hangja mézédesen csengett, éreztem a benne lévő arroganciát, valahogy mégis vonzotta a figyelmemet. Ahogy elhaladt a padom mellett úgy éreztem, muszáj felnéznem. A fiú csillogó, tengerkék szeme összefonódott a tekintetemmel. Megállt az idő körülöttünk, csak én voltam és ő. Senki más nem számított. Sosem éreztem még magam ennyire megbűvölve. Valamit tett velem az a szempár, ami nem tetszett. Elkaptam a tekintetem, és a tanárra szegeztem, aki újságot olvasgatott. Többé nem néztem hátra, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a fiúnak holnap lejár a büntetése.