A teljes kinézetet köszönöm Blue-nak!

2013. július 8.

Kegyetlen hold - Prológus

Prológus 

Szóval úgy döntöttem, nekiállok annak a bizonyos törperegénynek. Remélem elnyeri a tetszéseteket.:)

 - Ms. Ross, újra itt? - kérdezte egy megszokott hang egy megszokott arccal, mikor beléptem a kis helyiségbe. Lehuppantam az egyik székre, majd belenéztem a velem szemben ülő szemébe. Pupillái kitágultak, miközben minden mozdulatomat figyelte szürke tekintetével. Kerek szemüvege visszatükrözte az arcomat. Halványan ugyan, de láttam sötétbarna hajamat, amiben néhány rendezetlen tincs várt arra, hogy valaki megigazítsa. Kék szemeim szinte világítottak a szoba homályában, ami a félig behúzott függöny miatt alakult ki.
 - Jó napot, igazgató úr! - köszöntem illedelmesen. Próbáltam a legártatlanabb arcomat mutatni a középkorú, kopaszodó, öltönyös férfinek, de már minden lépésemet ismerte. Az irodában egyetlen ablak volt, am
in óvatosan szűrődött be kintről a nap fénye. Egyetlen zöldellő növényt állatottak a sarokba, aminek levelei vízhiányosan kókadtak lefelé. Az asztal tele volt iratokkal, amiket a mögötte ülő férfi hanyagul egy kupacba dobva hagyott. Egy lámpa világította be a helyiséget, ami egyáltalán nem tűnt barátságosnak. Az asztal túloldalán ültem én, akit az igazgató összehúzott szemöldökkel méregetett. Elhelyezkedtem a kényelmetlen székben, mivel tudtam, hogy ez sokáig fog tartani. Már megszoktam, hiszen minden héten itt kötök ki. De ebben a furcsa félhomályban minden ijesztőbbnek hatott.
 - Myhaila, minek köszönhetem a jelenléted? - kérdezte, mintha semmiről sem tudna. De ez nem így volt. Minden látogatásomnak ugyanaz az oka. Annyira kiszámíthatóvá váltam a szemében, hogy az már fájt. Akiket ide küldenek, azokat legalább más és más kreatív ötletek miatt, amiket a tanárok nem értékeltek annyira, mint ők maguk.
 Fejemet oldalra fordítva bámultam ki az ablakon. Az udvaron az egyetlen zöld dolog a műfüves focipálya volt. Októberben már az összes fa lehullajtotta a levelét, amik barna és narancssárga színekbe öltöztették a területet. A lelátó üres volt, ennek ellenére pár fiú rugdosta a labdát a pályán. Gondolataim elkalandoztak, miközben őket néztem, amint izzadságtól nedves hajuk az arcukra tapad, és leveszik a pólójukat, hogy kevésbé érezzék a meleget. De az igazgató idegesítő hangja visszahozott a valóságba. Már nem is figyeltem arra, hogy mit mond. Egyszerűen megtanultam kizárni a fejemből, és csak arra koncentráltam, ami számomra fontos volt. Tudtam, hogy a válaszomra vár, amit már ő maga is rég tudott.
 - Mr. Saunders küldött, mert elaludtam matek órán - mondtam rezzenéstelen hangon. Nem tudtam, mi olyan furcsa ebben, hisz a matematika nem túl érdekes tantárgy. Megesik, hogy néhány diák akkor próbál enyhíteni a fáradságán. Ráadásul Mr. Saunders annyira unalmasan tanít, hogy kész csoda, ha nem alszik el valaki.
 De nálam ez mindig máshogy volt. Sokszor nem aludtam éjszaka, mert rémálmok gyötörtek. Mind olyan valóságszerű volt, hogy magam sem értettem. Reggelente fáradtan ébredtem, tele karcolással. Féltem, hogy egyszer nagyobb kárt teszek magamban, de az álmaimat nem én irányítom. Az, hogy akkor mit teszek, nem befolyásolható. Senkinek sem beszéltem róla. Még diliházba küldenének vagy valami még rosszabb. És ezek után csodálkoznak, hogy elalszom egy matek órán?
 Mr. Andersen csak a fejét rázta. Lesütöttem szemeimet, mert féltem, hogy meglátja benne az érdektelenséget. Nem túl jó benyomás egy büntetés kiszabása előtt. Tudtam, hogy nem lesz elnéző, hiszen sosem kedvelt. Nem voltam az a mintadiák, akire büszke lehetne. Nem küldhetett el csak úgy.
 - Azt hiszem - kezdte. A hangszínéből egyértelmű volt, hogy nem szeretné, ha ez legközelebb is előfordulna, ami egyet jelentett azzal, hogy nem lesz könyörületes. -, ezen a héten mindennap szeretnélek a büntetésben látni.
 - De még csak hétfő van! - emeltem fel a hangom. Nem akartam kiabálni, de minden délután két órát ücsörögni egy teremben, ahol más diákok vannak, és tilos megszólalni, elaludni, bármit csinálni, ami egy kicsit is szórakoztató, kínzás volt számomra.
 - Tudom - mosolyodott el gúnyosan az igazgató. Abban a pillanatban jobban szerettem volna látni, ahogy egy labda eltalálja az arcát, de még sosem volt ekkora szerencsém.
 Lassan bólintottam, majd felálltam a kényelmetlen székből. Szememet nem vettem le a férfiről, aki továbbra is csak mosolygott. Majd kisétáltam a homályban úszó helyiségből.
  - Találkozunk délután. Addig ne kerüljön bajba! - kiáltotta utánam, én pedig nem is figyelve rá intettem neki vissza.

Közreműködött: Dorothy Large 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése