Kegyetlen hold - 4. fejezet

4. fejezet

 A büntetés kínszenvedés volt. Végig magamon éreztem azokat a bizonyos kék szemeket, amik egy pillanat alatt képesek voltak elbűvölni. Nem fordultam meg, nem kellett. Tudtam, hogy a tekintete a hátamba fúródik. A padomat bámultam, arra koncentráltam, nehogy véletlenül arra pillantsak, de akkor úgy tűnt, minden más feladat egyszerűbb lett volna. Firkálgatni kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem. De az idő csigalassúsággal telt, minden másodperc egyre nehezebben és nehezebben vánszorgott. Az óramutató mintha megállt volna, ezzel nehezítve a feladatomat. A firkálásból lassan egy kép állt össze, amit tudtomon kívül rajzoltam. Egy szemet ábrázolt, ami hihetetlenül életűre sikeredett. De nem az az ellenállhatatlan kék tekintet volt. Ebből sütött a gonoszság, a veszedelem kiolthatatlan tüze égett benne. Megbűvölve meredtem a sötét tekintetbe, amit a két kezemmel alkottam. Sosem láttam még ennyi gonoszságot egyetlen pillantásban, mégis ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol. Talán az álmaimban. Ajkaim szétváltak, szívem felgyorsult, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.
 Megráztam a fejem és hirtelen gyűrtem össze a papírt, ami előttem hevert, majd eldobtam. Tudtam, hogy aki ezt látta, valószínűleg hülyének nézett, de nem érdekelt. Mit tett velem az a rajz? Amint az órára néztem, láttam, hogy több, mint öt perc telt el, míg önkívületi állapotban voltam. Mi történt?
 Becsuktam a szemeim, majd arcomat a kezembe temettem. Nem akartam látni a galacsint a földön, azt kívántam, bárcsak eltűnne onnan, hogy többé ne kelljen szembenéznem azzal a tekintettel. Mozgolódást, majd lépteket hallottam, amint valaki elhalad mellettem. Egy elég drága férfi parfüm csodálatos illata csapta meg az orromat. Szemeimet nem nyitottam ki, mire valaki zavarában megköszörülte a torkát mellettem. Kezemet elvettem az arcomtól, tekintetemet lassan emeltem fel a padom mellett álló fiúra. Fekete farmerja és kék pólója óvatosan feszült meg izmos testén. A kezében egy gyűrött papírdarabot tartott, ami túl ismerős volt számomra. Tudtam, hogy mi van benne, és nem akartam viszontlátni.
 - Ezt elejtetted - nyújtotta oda a fecnit, amire talán életem legjobb - egyben legrosszabb - művét rajzoltam le. - Egyébként gyönyörű - mosolyodott el halványan. Be kellett látnom, hihetetlenül jól állt neki. Kék szemeiben megcsillant valami, de a következő pillanatban már nem volt ott. A lapot megrendíthetetlenül tartotta a kezében, arra várva, hogy vegyem el tőle. Ő hogy-hogy nem látja benne a gonoszságot, ami belülről emészti fel az embert?
 - Megtarthatod - böktem oda. Nem érdekelt, hogy mi lesz a rajz sorsa, csak nekem ne kelljen többé látni.
 A fiú ajkait lefelé biggyesztve bólintott. Ellenállhatatlan külsejével bárkit megnyerhetett magának - köztük engem is. A fiúk többsége nem kelti fel ennyire az érdeklődésemet, de be kellett látnom, hogy őt ismerni akartam. Legbelül valami azt súgta, hogy jobban járnék, ha elkerülném, de mégis érdekelt. Tudni akartam, hogy ki ő, és ez ellen nem tudtam harcolni.
 - A nevem Zac. Zac Dylan.
 A fiú még mindig ott állt a padom mellett és a kezét nyújtotta. Lassan emeltem rá a tekintetemet, de amint megláttam a mosolyát, mindent elfelejtettem, amit akartam. Csak ő volt és a pillantása. Megállt körülöttünk az idő, mindenki eltűnt, én pedig elvesztem a tengerkék szemekben.
 Majd megráztam a fejem. Mit művelek? Ez csak egy srác.
 - Myhaila Ross - fogtam meg a kezét, mire óvatosan megszorította az enyémet, majd a mellettem lévő padtól elhúzta a széket, és leült mellém. Óvatosan néztem fel a tanárra, aki úgy olvasta azt az újságot, mintha fizetnének érte. De ha egy újabb hét büntetést kapok emiatt a kék szemű fiú miatt, nem állok jót magamért.
 - Miért kerültél ide? - kérdezte érdeklődő tekintettel. Tudtam, hogy igazából nem ez foglalkoztatja. Láttam a tekintetében, az mindent elárult, de mégsem tudtam figyelni a megérzéseimre. Be kellett látnom, hogy elbűvölt, és nem tudtam még gondolkozni sem.
 - Alvásért - válaszoltam egyszerűen, mire elnevette magát. Halk, kuncogásszerű nevetés volt, mégis tisztán éreztem, ahogy az arcomba folyik az összes vérem.
 - Én tiszteletlenségért. Melyik a jobb? - kérdezte még mindig félig nevetve. Nem bírtam ki, ekkor már nekem is mosolyognom kellett.
 Végignéztem Zac-en, aki a jobb kezében még mindig azt a papírt szorongatta. Valami legbelül azt súgta; menekülj!, én mégsem hallgattam rá. Figyelmen kívül hagytam, mint ahogy abban a percben minden mást is. Nem hallgattam az eszemre, mivel az a kék tekintet a hatalmába kerített. Éreztem, hogy történik velem valami, de ép ésszel az fel nem fogható. Csak hagytam, hogy megtörténjen, úsztam az árral, ami talán a lehető legrosszabb irányba vitt engem.