Kegyetlen hold - 5. fejezet

5. fejezet

 Csak futottam, nem tudtam, mi elől menekülök. Nem kellett körbenéznem, tudtam hol vagyok. A sötétség birodalmában, ahonnan nincs menekvés, én mégis mindig megúsztam valahogy. De azt kívántam, bár ne így lett volna. Rohantam, mivel tudtam, hogy az életemért menekülök, aminek már nem láttam túl sok értelmét. A szenvedés, amit még én magam sem értek, mégis mindig felém kerekedik, én pedig nem tudok elszökni előle. Egyszer rám talál majd, és akkor már nem lesz hová bújnom. Ha mégsem így lesz, akkor a tudat emészt fel, hogy minden egyes éjjel át kell ezt élnem. Hogy a párnára hajtva a fejemet remegő ajkakkal kell becsuknom a szemem, mert félek attól, ami velem történhet.
 De nem volt időm ezen gondolkozni. Féltem. Féltem a haláltól, még nem voltam rá felkészülve. Időre volt szükségem, de a végzet egyszer engem is utolér. Csak abban tudtam reménykedni, hogy az még nem most lesz. Versenyt futottam az idővel, még ha nem is önszántamból. Nem tudtam, mi az, ami üldözhet, én mégis halálfélelemmel menekültem előle. Az a valaki nem hagyott nyugton, egy percre sem maradtam magamra. Ha megálltam egy pillanatra, rögtön közelebb ért. Nem gyengülhettem el. Bármi történjék, észnél kell maradnom. Ez tartotta bennem a lelket, amikor már legszívesebben sírva omlottam volna a vizes levélkupacra, ami a földet borította.
 Majd valami felébredt bennem. Egy gondolat, egy hang, ami nem a sajátom volt.
 Öld meg! - utasított a belső hang, amire úgy éreztem, muszáj hallgatnom. Kényszerítettem a lábaimat, hogy álljanak meg, ami nem volt nehéz feladat, elvégre nagyon elfáradtam. Majd lehajoltam egy gallyért, ami a földön hevert arra várva, hogy valaki észrevegye. Kellően hegyes vége volt ahhoz, hogy halálos fegyverként lehessen használni. Óvatosan megérintettem a kezemmel, amibe szúró fájdalom hasított, majd egy vércsepp jelent meg rajta, ami lustán folyt le onnan.
 A hang és a tulajdonosa egyre közeledett felém. Egyenes háttal, felemelt fejjel és a bottal a kezemben vártam, hogy odaérjen. Akármi is az, meg kell küzdenem vele. Le kellett győznöm a saját biztonságom érdekében.
 Néhány gally megreccsent, a bokrok megzörrentek, majd előtűnt egy sötét alak. Ő lenne az, aki elől futottam? Éles mosolya megcsillant a holdfényben, kivillantak fehér fogai, amitől arca ijesztőnek hatott. A sötétség beárnyékolta annak többi részét, így nem ismertem fel. Mégis olyan ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol. Korábban nem volt hozzá bátorságom, hogy szembenézzek vele, de jelen helyzetben az agyam elködösült, sötét borult rá, én pedig nem tudtam, mit csinálok. Valami megcsillant a kezében, mire odakaptam a tekintetem. Nehezen tudatosult bennem, hogy az egy kés volt, aminek pengéje hihetetlenül élesnek és veszélyesnek tűnt. A férfi előre lépett, mire az arcát megvilágította a hold fénye, ami az égen ragyogva próbált erőt adni nekem - legalábbis én úgy éreztem, hogy belőle merítem az összes energiámat. Ő adta az erőt, ami miatt képes voltam megállni és szembenézni a férfivel, az üldözőmmel, aki rettegésben tartott már nagyon régóta.
 A férfi előrelendítette a kezét, mire a kés és az arcom között hirtelen csökkent le a távolság. Szemeimmel a fegyverre koncentráltam, míg gondolataimban a kezemben lévő gally szerepelt.
 - Mit akar tőlem? - hangom közömbös volt, mintha nem ismernék félelmet. A penge nem távolodott el tőlem, de nem érdekelt. Semmitől sem féltem, nem voltam ura a testemnek. Mintha valaki más irányítana, mintha egy marionett bábú lennék. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam, mi legyen a következő lépés. A testem tette a dolgát, lélegeztem, a férfi arcát fürkésztem, de anélkül, hogy én tudtam volna ezekről.
 - Olyan képességnek vagy a birtokában, amiről magad sem tudsz, kislány - mondta vérfagyasztó hangszínnel. Ha önmagam lennék, biztosan elfutnék. De rezzenéstelen arccal bámultam tovább a férfire, aki képtelen dolgokat állított rólam.
 - Nem tudom, miről beszél - mondtam a lehető legkönnyedebben. Mintha egy gép vette volna át felettem az uralmat, tettem amit tennem kellett, de nem tudatosan.
 - Gondoskodom róla, hogy ez így is maradjon. - Amint kimondta a szavakat, támadásba lendült. A késsel felém szúrt, de a fegyver nem talált célba. Könnyedén kitértem az útjából, majd a gallyal, amit egészen eddig a kezemben szorongattam, megsebesítettem a felkarját, ahonnan vér kezdett el folydogálni, de ő mintha meg sem érezte volna. Tovább küzdött ellenem, minden erejével arra koncentrált, hogy megsebesítsen, vagy ami még rosszabb, megöljön.
 A következő öt percből semmire sem emlékeztem. Minden olyan gyorsan történt, képtelen voltam felfogni a dolgok menetét. A látvány, ami ezután elém tárult a férfi eszméletlen teste volt a nedves avarban. Arcát sár mocskolta be, ami egy kis vérrel keveredett, ami a fején lévő sebből eredt. A kés fél méterre tőle hevert a mocsokban. Csak azért vettem észre, mert újra megcsillant a hold óvatosan sütő fényében. Odasétáltam, lassan, nyugodtan, mintha mi sem történ volna, és felvettem azt. Végighúztam rajta az ujjamat, megpróbáltam letisztítani róla a sarat - és a vért. Majd a férfi felé fordultam. Szemei nyitva voltak, amitől az egész kép olyan természetellenesnek hatott. De nem érdekelt. Felemeltem a fegyvert, amivel nemrég még meg akart ölni, majd a mellkasába szúrtam. Nem tudtam, hogy mit találtam el, de a férfi felnyögött még egyszer, utoljára. Szemei kikerekedtek, pupillái kitágultak, a keze megremegett, majd véget ért. A kés nyomán sötét folt keletkezett, ami végül elárasztotta az egész pulcsit, amit viselt. Megbabonázottan néztem a szemébe, amiből lassan párolgott el az élet. Hűvös szellő csapta meg az arcomat, mintha csak felébreszteni akart volna valaki. Majd utoljára még végignéztem a férfin. Kihúztam a testéből a kést, majd a kezemben szorítva a markolatát, elindultam. Nem tudtam, merre megyek, csak belevesztem az erdő nyújtotta sötétségbe.
 Reggel a szobámban találtam magam, fejem hasogatott, ami még elviselhetetlenebbé tette az ébredést. Arcom ragadt a sártól és vértől, és a tudat úgy hasított belém, mintha egy villám csapott volna be valahol. Eszembe jutottak az előző éjszaka történtek, mire ijedten ültem fel az ágyamban. A hajnali homályban megpillantottam valamit, amit talán sosem szabadott volna: a vérben és mocsokban úszó kést.