7. fejezet
- Szia! - köszönt Meg, miután kijöttünk a teremből. - Mi van veled? Olyan vagy, mint a mosott szar - közölte velem egyetlen barátnőm. De tisztában voltam az igazával. Az éjszaka történtek után már én magam sem tudtam, hogy mi van velem. Miért lennék én különleges? Ha pedig mégis, akkor miért vagyok egy szánalmas gyilkos? Miért nem lehetek szuperhős? Őket legalább mindenki szereti. Talán ezért lettem én a hidegvérű, kegyetlen, éjszakai ragadozó. Bár ez elég erős kifejezés. De kezdtem hozzászokni a gondolathoz. Myhaila Ross, a sorozat gyilkos.
- Tudom. Hosszú éjszakán vagyok túl - mondtam Megnek, aki kíváncsi tekintettel méregetett. Láttam a szemében a sajnálatot, ami ritka gesztus volt velem szemben. Mindenki megvetéssel, utálattal bámult, pedig soha sem követtem el semmit. Talán a kinézetem? De sosem érdekelt annyira, hogy ezen gondolkozzak. Volt fontosabb dolgom, mint például az, hogy megöltem valakit.
- Elmondod? - kérdezte óvatosan.
- Majd egyszer - mondtam határozottan. El kellett mosolyodnom rajta. Miért törődik ennyire velem? Soha sem voltam az a barátnő, akit ő megérdemelt. Sosem foglalkoztam vele, ő mégis mosolyogva köszöntött minden reggel. - Mennem kell. Büntetés.
- Értem - intett egyet, majd hátat fordított és eltűnt a tömegben.
Lassan indultam el a terem felé, ahol a büntetésem harmadik napját kellett töltenem. Az ajtón belépve rögtön egy szempárt pillantottam meg. Hirtelen elszállt minden rossz gondolatom, az egész világot a tengerkék pillantás töltötte be. Zac leghátul ült, mellette találtam egy szabad helyet. A felügyelő tanár rám sem nézett, annyira el volt foglalva a telefonjával. Elindultam a fiú mellett lévő szabad hely felé. Mikor közelebb értem mosolyogni kezdett. Szám széle felfelé görbült, az idő hirtelen megállt. Lassítva mozogtam, mintha minden megfagyott volna körülöttünk. Gyomrom megugrott, ahogy rá mosolyogtam. Leültem, majd rögtön felém fordult.- Szia - köszöntött. Szemei csillogtak, amitől még ellenállhatatlanabb lett.
- Szia.
- Jól vagy? - tekintetében érdeklődést láttam, amitől úgy éreztem, fontos vagyok. Az elmúlt tíz percben már másodszor történt ez, és nehezen fogtam fel. Ritkán érdeklődnek az állapotom iránt.
- Persze, minden oké - hazudtam könnyedén. Édesanyám mellett megtanultam, hogyan kell elhitetni bárkivel az igazság szöges ellentétét. Bár sosem figyelt rám igazán, nem volt nehéz átverni. Nem törődött velem, figyelt arra, hogy ne legyen jó életem, de a határokon belül maradjon. Vett nekem ruhát, adott pénzt, etetett, iskoláztatott, de sosem kaptam tőle szeretetet. És erre lett volna most a legnagyobb szükségem. Valakire, akiben igazán bízhatok. Kell valaki, akinek elmondhatom, hogy mi történik velem, különben beleőrülök. De ez a személy nem az anyám. Ő sosem ismert igazán.
- Ez biztos? - az ellenállhatatlan kék tekintet az arcomat fürkészte. Aggodalom jelent meg benne, amitől megrémültem. Miért törődik velem bárki is?
- Teljes mértékben - válaszoltam egyszerűen. Úgy tűnt, sikerült elhihetnem vele. Semmiképp nem akartam, hogy tudja, megöltem egy embert. Erről senki sem tudhat. Ez a saját titkom marad, ameddig csak lehet.
Az idő mellette egész gyorsan telt el. Beszélgettünk, és csak kétszer szóltak ránk, hogy maradjunk csendben.
Amint hazaértem, rohantam a szobámba. Nem akartam anyámmal beszélni, és a kést is el kellett rejtenem valami jobb helyre.
- Milyen volt a suli? - kérdezte anya, amint elindultam a lépcsőn. A konyhaajtóban állt egy ronggyal a kezében, és egy edényt törölgetett. Megálltam, lassan fordultam hátra, majd egy erőltetett mosoly kíséretében köszöntem neki.
- Jó - válaszoltam a lehető legegyszerűbben. Minél hamarabb le akartam zárni a beszélgetést. A legjobbkor akarja a jó anyát játszani.
- Miért voltál ilyen sokáig bent? - folytatta. Mély levegőt vettem, tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, akkor nem szabadulok meg egyhamar.
- Büntetést kaptam.
- Már megint miért? - vonta fel a szemöldökét. - Ennyire nem lehetsz rossz!
- Kösz, anya, de most nem kérek ebből.
- Mi bajod van? Olyan furcsa vagy mostanában!
Ekkor úgy éreztem, betelt a pohár. Annyi minden gyülemlett fel eddig bennem, hogy arról órákig veszekedhetnék a nővel, annyi mindent akartam a fejéhez vágni, tudatni vele, hogy mennyire rossz anya, mindent, amivel eddig ártott nekem, akár a tudtán kívül is. De nem ment. Nem tudtam, nem akkor. Túl kellett esnem ezen a beszélgetésen, tudtam, de azt kívántam, bár elhalaszthatnánk egy kiadós alvás utánra.
- Mindig is ilyen voltam, de téged soha sem érdekelt! Ne most kezdd el játszani a jó szülő szerepét, mert nem vagyok rá vevő! - mondtam, majd hátat fordítottam, és a szobám felé indultam.
- Myhaila, ne merj itt hagyni! - kiáltotta, mintha azt hinné, hallgatok rá.
- Megtettem.
Bevágtam magam mögött a szobám ajtaját, majd nekidőltem. Behunyt szemekkel csúsztam a földre. Térdeimet felhúzva temettem az arcomat a tenyerembe. Magányra volt szükségem, gondolkoznom kellett. Ha eddig nem lettem volna elég rosszul, akkor most anyám elintézte, hogy bűnösnek érezzem magam. De nem érdekelt. Az életem romokban hevert, ha a legnagyobb gondom az lenne, hogy összevesztem azzal a nővel, aki - mondjuk - felnevelt, mert törődni próbált velem, akkor szinte boldog lehetnék. De ez nem így volt. Az egész helyzet olyan volt, mintha valami filmben lennék. Az életem a feje tetejére állt, és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése