Kegyetlen hold - 10. fejezet

10. fejezet

Az erdő sötétje tökéletesen ismerős volt számomra. Minden egybeolvadt a szemem előtt, a bokrok, cserjék csak foltnak látszottak. Ahogy egyenletes tempóval haladtam valami felé, az egyik fa törzse felhorzsolta a karomat, de nem éreztem fájdalmat. Csak mennem kellett, nem állhattam meg a sebeimet nyalogatni. A földet elszáradt levelek borították, amik néha megzörrentek a lábam alatt. Megállíthatatlannak éreztem magam. Nem voltam fáradt, holott tudtam, hogy mennyire kimerült vagyok. Újra elvesztettem az irányítást a testem fölött.
Egy pillanatra megtorpantam. Fejemet felemelve néztem az eget, ahogy a csillagok sorakoztak egymás mellett. Majd tekintetem a hold hatalmas, kerek alakjára vándorolt. Narancssárgás színnel ragyogta be az éjszaka sötétjét. Talán soha nem láttam még ennyire szépnek. Mintha most lett volna ereje teljében. De nem tudtam tovább foglalkozni vele. Lábaim újra elindultak, akárhogy is próbáltam megállítani őket, nem hallgattak rám. Nem tudtam, hová tartok, mégsem féltem. Célirányosan mentem anélkül, hogy lett volna bármiféle úti célom. Túl magabiztos voltam.
 Az fák ritkulni kezdtek, mintha egy fokkal világosabb lett volna. Egy tisztásra értem, aminek a közepén egy lepukkant faház állt elhagyatottan. Lábaim újra életre keltek, egyenesen az ajtó felé vittek. A fű már magasra nőtt, néha elakadtam benne. De ebből a testem mit sem érzékelt. A gondolataim egy része még a sajátom volt, a többi felett valaki más uralkodott.
 Az ajtó nyitva állt, könnyedén besurrantam rajta. A félig elkorhadt deszkák nyikorogtak a lábam alatt. Féltem, hogy beszakad a padló a súlyomtól, de azok csak recsegve-ropogva fejezték ki nemtetszésüket. Az ablakok helyén már nem volt üveg. A földön szilánkok hevertek szanaszét, ami azt jelentette, hogy a ház egykor még jó állapotban lehetett. Az egész hely rémisztő volt, a tudatom józan része sikítva tombolt bennem.
 Neszt hallottam az egyik szobából, aminek a korhadó ajtaja résnyire volt nyitva. Lassan fordítottam oda fejemet, majd elindultam abba az irányba. Lépéseim könnyedek voltak, mint egy lesben álló vad, úgy osontam a szoba felé. Lassan nyitottam be. Nem akartam látni, mi van ott bent, de nem tudtam ellenkezni. A szoba üresen állt, csak a hold fénye világította be a helyiséget. Beléptem a küszöbön – vagyis ami egykor valószínűleg arra szolgált -, mire egy alakot fedeztem fel az egyik sarokban. Megtorpantam. Belül sikítottam, de a testem nem reagált. Torkomon nem jött ki egyetlen hang sem. El akartam onnan menekülni, mielőtt még valami történik. Nem akartam megismételni az előző alkalmat. Hátamon a hideg futkározott, beleborzongtam a félelembe. Vérfagyasztó, őszi szél tombolt odakint, amitől még rosszabbul éreztem magam. A fák ágait megtépve süvített be a ház falainak résein. Ha kicsit erősebb lett volna, talán még a ház is összeomlik egy-egy széllökés hatására.
Az alak belépett a házba jutó hold fényének padlóra írt négyzetébe. Arcát nem láttam jól, mégis ismerősnek tűnt. Maga a járása, a felépítése. Valami azt súgta, hogy több közöm van hozzá, mint azt hinném. De én nem akartam tudni. El kellett volna tűnnöm, még mielőtt rájövök, hogy ki az. De az elmém megmaradt része is kezdett kihagyni. Úgy éreztem, már a gondolataimat sem én uralom. Valami a hatalmába kerített, és percről percre egyre rosszabbul éreztem magam - lelkileg.

 Az alak keze a magasba emelkedett. A hold fényében tökéletesen láttam, mit tartott felém. Egy pisztoly volt az, amivel farkasszemet néztem.
 - Jobb lesz, ha ennek véget vetek – mondta ijesztően ismerős hangon. Képek villantak be, de csak homályosan láttam az arcát a szemem előtt. Tudtam, hogy ismerem, de azt nem tudtam, hogy ki ő. Tudni akartam, hogy miről beszél, mi történik velem, mindent rá akartam zúdítani, hátha ő tud valamit. De nem ment. Nem én irányítottam.
 A férfi nem mozdult, nem tett semmit. Várta a reakciómat. Igazság szerint én sem tudtam, hogy mit fogok tenni. Csendben figyeltem az eseményeket, mintha csak egy kívülálló lennék. Mintha a moziban beleélném magam az egyik film főszereplőjének helyzetébe; látom, mit csinál, tudom, mire gondolhat, de nem mondhatom meg neki, mi legyen a következő lépése.  

 Hirtelen felvillant valami. Egy villám cikázott végig az égbolton, aminek a fénye bevilágította az egész helyiséget egy pillanatra. A férfi – vagy inkább fiú – tekintete túl ismerős volt, de az elmém már nem működött. Teljesen kikapcsolt, már semmit sem éreztem a magaménak. A következő pillanatban hatalmas mennydörgés rázta meg a falakat. A fiú nem eresztette le a pisztolyt, de elbizonytalanodott. Én pedig akaratlanul is a menekülő utat kerestem. Vártam a megfelelő pillanatot, de az sehogy sem akart eljönni. Majd a fegyver már nem velem nézett farkasszemet. Hirtelen erőre kaptam, a fiúnak ugrottam, mire az a földre esett. Fejét a padlóba verte, egy kiálló deszka megsebesítette az arcát. Láttam, ahogy a bőre egy vékony csíkban sötétedni kezd. 

 Majd felpattanva az ajtó felé vettem az irányt. Minél hamarabb el akartam onnan tűnni. Akkor egy hatalmas mennydörgés kíséretében csapott be egy villám a ház melletti kis tisztásra. Éreztem, ahogy a levegő felforrósodik, szinte égette a bőrömet. Amint kiértem a házból, láttam, hogy a száraz fű lángra kapott. A narancssárgás lángcsóvák szélsebesen terjedtek, mire rohanni kezdtem. Az utolsó emlékem az volt, hogy a ház égő maradványai világították be a tisztást.