Kétszer nem történik meg ugyanaz

 Kétszer nem történik meg ugyanaz

Az élet kegyetlen. Ott kapjuk a legnagyobb pofont, ahol a legkevésbé számítunk rá. Minden jónak tűnik, minden rendben van, de ez egy pillanat alatt megváltozhat. A rózsaszín köd felszakadozik, és meglátjuk mindazt, ami eddig homályba veszett. Szörnyű igazság kerül felszínre, míg te belülről hullasz darabjaidra.  A szemed láttára változik meg minden, összeomlik mindaz, amit eddig felépítettél. Az élet igazságtalan és te nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. Talán minden rendbe jön. Idővel. Talán minden csak egyre rosszabb lesz. Nem tudhatod, de az élet mindig kiegyenlíti önmagát. Minden okkal történik, még ha ez nem is mindig egyértelmű. Meg kell tanulnod felállni padlóról, és mindent előröl kezdeni, tiszta lappal indítani, mert az élet erről szól. Próbára tesz, amiből általában te csak a fájdalmat érzékeled.

 Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. Minden tökéletes volt. Biztonságban éreztem magam mellette, reméltem, hogy ez soha nem ér véget. Szerelmes voltam, az agyam elborult. Csak ő létezett számomra, nem törődtem mással. Tudtam, hogy nem tarthat örökké. Tudtam, hogy hamarabb következik be a legrosszabb, minthogy felfognám, mi történik. De nem érdekelt. Boldog voltam, és semmi más nem számított. Ki akartam élvezni, hogy velem van, akármeddig is tart majd. Akkor még nem tudtam, hogy ami ezután jön, belülről emészt majd fel.

 Tökéletesen emlékszem a pillantására, ahogyan rám nézett, kék szemei csillogtak. Az ágyamon feküdtünk a sötétben, csak a hold fénye világította be a szobát. Karjait óvatosan körém fonta, majd magára húzott. Kezemmel arcát simogattam, miközben pillantásunk összefonódott. Ajkaim maguktól húzódtak mosolyra. Csak pár centiméter választott el minket egymástól. Lassan a fülemhez hajolt, majd belesúgta: szeretlek. Számat az övére tapasztottam, a távolság hirtelen szűnt meg közöttünk. Boldogok voltunk együtt.
 Ahogy az utcán sétáltunk az éjszaka sötétjében, minden sarkon megálltunk, és addig ölelt, míg a jelzőlámpa fénye a pirosról zöldre nem váltott. Szorosan húzott magához, mintha sosem akarna elengedni. Karomon végighúzta mutatóujját, majd kezünket egymáséba kulcsolva haladtunk tovább. Az idő szinte repült, a szavak ott lógtak a levegőben, mintha próbálnák megőrizni azt a csekély jelentőséget, amit szántunk nekik. Aztán minden halványodni kezdett. Megszorította a kezemet, amitől furcsa melegség árasztott el. Tudtam, hogy biztonságban vagyok mellette, nem féltem semmitől. Ránéztem, mire elmosolyodott. Megállt, felém fordult, majd magához húzott. Szorosan ölelt át, arcomat a vállába fúrtam. Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Majd megcsókolt. Elfelejtettem levegőt venni, kiűzte a gondolataimat a fejemből. Nyelvünk forró táncot járt. Jó volt nem gondolni semmire, csak érezni, hogy ott van. Aztán ajkaink elváltak egymástól, és gyengéden homlokon puszilt. Majd csendben folytattuk tovább utunkat. Ujjai óvatosan csusszantak az enyémek közé.
  A falnak dőlve álltam egy helyben, míg ő a cigijét szívta. Lassan fújta ki a füstöt, míg én a földet kémlelve vártam, hogy elnyomja. Pár pillanattal később mellém lépett, az államat felemelve kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Arca megbánást tükrözött, szeme pedig szín tiszta szerelmet. Halványan elmosolyodtam, mire ajkaival súrolta az enyémeket. Behunyt szemmel vártam, hogy tegyen valamit. Lehelete csiklandozta az orromat, hátamon végigfutott a hideg. Megborzongtam, majd gyengéd csókot nyomott a számra. Ajkaim megremegtek. Boldog voltam.

 A konyhapultot liszt borította, tojáshéj darabok hevertek szanaszét. Egy fakanállal a kezemben próbáltam kikeverni a palacsinta tésztáját. A könyökével az asztalon támaszkodva nézett és nevetett rajtam, míg én mindenemet összekentem. Belenyúltam a tésztába, és az ujjammal két csíkot húztam az arcára. Fintorogva nézett rám, majd elmosolyodott. Mikor újra a kezembe vettem a tálat, mögém lépett, és hátulról átölelve húzott magához. Szőke hajtömegemet eligazította az útból, majd ajkaival a nyakamat kezdte puszilgatni. Arcomat felé fordítottam, majd gyengéd csókot lehelt rá.

 Az út közepén sétálva beszélgettünk. Arcát csak a lámpák adta fény világította be. Láttam, hogy valami baj van. Éreztem, ahogy eltávolodunk egymástól. Egy szakadék keletkezett közöttünk. Mikor ránéztem, mintha nem is ő lett volna. Próbáltam hidat építeni a szakadék fölé, át akartam rajta jutni, tudni akartam, hogy mi történik. De nem engedte. Lelökött arról a hídról, én pedig képtelen voltam újra próbálkozni. Egyszerűen nem ment. Zsebéből kivette a cigijét, majd a zöld színű öngyújtójának segítségével rágyújtott. Mélyen szívta be a füstöt, amit bent tartott egy ideig, majd lassan kiengedte. Néztem őt, kétségbeesetten figyeltem minden mozdulatát.

 - Már megint az a rohadt cigi... - A mondat csak véletlenül csúszott ki a számon. Ideges voltam. Egy részem titkon mindig abban reménykedett, hogy egyszer úgy dönt, hogy nem gyújt rá többet, de sosem akartam, hogy miattam hozzon ekkora áldozatot.

 Lassan fordította felém a fejét. Tudtam, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Ezzel csak rontottam a helyzeten. Beleszívott a cigarettába, majd ökölbe szorított kézzel sétált tovább. Ráharaptam alsó ajkamra, majd vasas ízt éreztem. Számból kiserkent a vér.

 - Miért nem mondod el, hogy mi bajod van? - kérdeztem tőle utolsó reményként. A földet bámulva sétált mellettem. Úgy tűnt, a cipője érdekesebb volt.

 - Nem rád tartozik - mondta rezzenéstelen hangon.

 - Azt hittem, számítok neked annyira, hogy elmondd. - Erre ő csak a fejét rázta. A sírás kerülgetett, olyan érzésem volt, mint akit gyomorszájon ütöttek. - A cigi fontosabb, mint én, mindent azzal intézel el, ahelyett, hogy elmondanád!

Az elkövetkezendő időben - talán tíz perc vagy akár egy óra is lehetett - életünk első és leghosszabb vitája zajlott le közöttünk. Mindent rám zúdított, azokat a dolgokat is, amikről nem tehettem. Fájt. Legbelül nagyon fájt, de kívülről nem mutattam. Erősnek kellett maradnom.

 - Tudod mit, hagyjuk az egészet! - kiáltotta, majd hátat fordítva indult el. Szemében még ott csillogott a szenvedély utolsó cseppje, amit elnyomott a veszekedés miatti düh. Az utolsó, amit hallottam, egy autó dudálása, kerekek csikorgása és egy hangos csattanás volt. Mindent láttam, de semmit sem értettem belőle. Az emberek sikítozva segítségért kiabáltak, a sofőr kiszállt az autóból és a mentők számát tárcsázta. Én pedig ott álltam egyedül. Elhagyottnak, magányosnak éreztem magam. Egy űr keletkezett a testemben, de nem értettem, miért. Majd lábaim önálló életre keltek, a tömeg felé vittek. Átverekedtem magam az embereken, és akkor megláttam azt, aminek sosem szabadott volna bekövetkeznie. Láttam a csillogó kék szemeket, és a hozzá tartozó testet lehetetlen pozícióban feküdni. Szeméből kezdett elpárologni az élet utolsó jele is, ami nekem egyet jelentett. Vége van. Meghalt. Miattam.

 Miután elvitték őt, és minden nyomot eltakarítottak, ami a balesetre utalt, én még mindig ott ácsorogtam. Az űr egyre nagyobb helyet töltött ki a testemből és a lelkemből. Egy részem meghalt vele együtt. Sokáig tartott, mire felfogtam, hogy többé nem látom őt. Nem ölelhetem meg, nem nézhetek a szemébe. Nem mondhatom neki, hogy szeretem, nem érezhetem. És az utolsó emlékem róla a veszekedés volt.  Összetörtem. Belülről hullott szét a lelkem, az utolsó darabok is kezdtek megrepedezni. Mindent elrontottam, minden az én hibám volt. Nem tehettem jóvá, már nem hozhattam vissza, hogy a nyakába borulva kérjek bocsánatot. Nem csókolhattam meg, nem mondhattam neki, mennyire szeretem. Elrontottam az egyetlen esélyt, amit kaptam.

 Bárki, aki elindít egy érzést benned, valójában csodát hoz az életedbe. Légy hálás érte, mert olyat mutat, amit eddig nem éreztél - hisz minden megismételhetetlen. A mosoly, ahogyan rád néz, vagy épp megölel... kétszer nem történik meg ugyanaz.