Kegyetlen hold - 11. fejezet

11. fejezet

 Másnap reggel remegő lábakkal sétáltam be az iskola kapuján. Tökéletesen emlékeztem, mi történt előző éjjel. Ha behunytam a szemem, képek villantak fel. A fiú tekintete, az égő ház, a tisztás felett szálló füst, ami egyre magasabbra tört, ahogyan a lángok elborították a ház minden szegletét, majd felemésztették úgy, ahogy van. A narancssárgás fény messziről látszódott. Nem emlékszem, hogy jutottam haza, de a tűzoltóautók szirénájának idegesítő hangja órákig csengett a fülemben, ahogy az erdő felé siettek. Aztán reggel lett, én pedig könnyes szemekkel idéztem fel az eseményeket. A buszon ülve nem mertem hallgatózni. Tudtam, hogy miről beszélt mindenki: valaki felgyújtotta az erdő közepén lévő elhagyatott faházat, talán még meg is ölt valakit. Nem akartam tudni. Rossz előérzetem volt, tudtam, hogy történni fog valami.

 A suliban próbáltam láthatatlan maradni. A folyosón elcikáztam az emberek mellett, mindenkit kikerültem, elálltam az útjukból. Nem akartam feltűnést kelteni. Jobb volt ez így nekem. Talán nem is kellett volna felkelnem. Az ágyam biztonságot nyújtó melegségébe burkolózva kellett volna maradnom.

 Fülemet beszélgetések szövedékei ütötték meg. Egy kis ideig sikerült őket figyelmen kívül hagyni, de amint egy bizonyos témára került a sor, önkéntelenül is arra koncentráltam. Gondolataimat próbáltam elterelni, de sehogy sem ment.
 -… az éjszaka közepén – mondta egy hosszú, szőke hajú lány. Hangjában felháborodottság volt.
 - Én fel sem ébredtem rá – válaszolt egy barna hajú, aki teljes megdöbbenéssel az arcán hallgatta a másik beszámolóját.

 - Nem tudom, ki lehetett az az állat, aki felgyújtott egy házat. A sziréna miatt nem tudtam aludni! – panaszkodott tovább. Arra gondoltam, a legjobb az lenne, ha odamennék és befognám a száját, de a józan eszem megállított. Máskor nem érdekelt, de most rólam volt szó. Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy ha az lenne a legnagyobb problémám, hogy nem tudok aludni éjjel, akkor boldogan halnék meg, de nem tehettem. Inkább csak hallgattam tovább, hátha megtudok még valamit.
 - Biztos egy részeg idióta volt – zárták le a témát.
 Nagy levegőt vettem, majd hangosan fújtam azt ki. A szekrényemnek dőlve gondoltam végig, hogy mi legyen a következő lépés. Azt hiszem, legelőször túlélem ezt a napot. Azután jöhetnek a problémák.
 Az órákon a figyelmemet lekötötték az eddigiek, nem tudtam a tanárokra koncentrálni. Ha felszólítottak, én csak bambán néztem a táblára. Később már mindenki feladta. Meg az első két óra előtt próbált velem beszélgetni, de a bólogatáson kívül mást nem tudtam tenni. A gondolataimba merülve nem is érzékeltem az idő múlását. A nyolcadik óra után rohantam a büntetésbe, ahol a tanár már várt rám. Utolsó nap, utolsó büntetés. Menni fog.

 Amint beléptem az ajtón, tudtam, kit kell keresnem. Pillantásom rögtön a terem végében kezdett el kutakodni. Azt a tengerkék szempárt kerestem, amit minden alkalommal, de most teljesen más okból. Nem csodálni akartam, hanem egy belső hang azt súgta, hogy figyeljek rá. Talán egy megérzés, talán csak paranoia, nem tudtam, de jobbnak tűnt óvatosnak lenni.
 A fiú ott ült az egyik sarokban egy füzetbe mélyedve. Fejét a kezével támasztotta, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. A mellette lévő hely – szokás szerint – szabad volt. Lassú léptekkel indultam el felé, nem tudtam, miért, de nem akartam odaérni. Jobb lett volna távol maradni Zactől. Egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, de úgy döntöttem, nem foglalkozok vele. Figyelmen kívül hagytam, legalábbis próbáltam azt mutatni a fiúnak, hogy minden rendben.

 - Szia! – köszöntem neki. Pillantását hirtelen rám emelte, kizökkentettem az olvasásból, vagy akármiből, amit csinált, mielőtt odaértem. Az arcát takaró keze odébb csúszott, így fedve fel valamit, amitől elakadt a lélegzetem. Az ájulás kerülgetett, a gyomrom bukfencet vetett. Minden mozdulatot abbahagytam, egyszerűen csak lefagytam. Agyam zakatolni kezdett, amint megláttam a fiú arcán lévő sebet. Tökéletesen beleillett az előző esti emlékeimbe. Beugrott, honnan volt ismerős a tekintet, a testalkat, minden. Zac Dylan volt az, aki meg akart ölni. Kiütöttem, majd hagyni akartam, hogy bent égjen, de sikerült megmenekülnie.
 A fiú engem nézett, kérdő tekintettel méregetett, én pedig előrefordultam. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Magamon éreztem a pillantását, de nem akartam ránézni, beszélni vele. Féltem, hogy kitudódik a titkom. Féltem Zactől. A helyzet kezdett kínossá válni, a csend pattanásig feszítette az idegeimet. Csak bámultam előre, próbáltam lekötni a figyelmemet, de ez képtelenség volt. Az agyam zakatolt, szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek. Menekülő utat kerestem a helyzetből, az életből, mindenből. Újra láthatatlanná akartam válni, hogy senki se bánthasson, hogy egyedül, a nyugodt magányomban haljak meg. De az túl egyszerű lett volna. Tudtam, hogy nem lesz ilyen könnyű. Még meg kell küzdenem a tengerkék tekintettel, ami egyre csak méregetett, miközben én az életemet akartam védeni. Sosem éreztem még ilyet. Minden elhatalmasodott felettem. Végleg átvették az irányítást.