A teljes kinézetet köszönöm Blue-nak!

2013. december 9.

Az utazás

Sajnálom, hogy már megint eltűntem majd egy hónapra, de az iskola és a többi mellett nem igazán van időm írni. És mostanában amúgy sem éreztem magamban, hogy össze tudnék hozni valamit. Valahogy összejött minden, túl boldog vagyok, és nincs mit kiadnom magamból, de azért megpróbáltam összedobni valamit - még ha nem is lett a legjobb.:)


A busz mellett elsuhanó fákat képtelenség volt szemmel követni. Igazából tudtam, hogy nem azok mozognak, hanem a jármű, amin ültem. A kényelmes ülésben elhelyezkedve bámultam a tájat. A nap lemenőben volt, narancssárgás árnyalatra festette az eget, amin a madarak feketének tűntek. A felhők rózsaszínné váltak, az árnyékok megnyúltak. Ahogy néztem ki az ablakon a gondolataim elkalandoztak. Szemeimet alig tudtam nyitva tartani, de muszáj volt. Ha becsuktam, mindig ugyanaz jutott az eszembe. Egyetlen ember arcát láttam, ahogy mosolyogva néz rám hatalmas, csillogó szemeivel. De nem akartam látni. El akartam őt felejteni, mintha soha az életben nem is találkoztunk volna. Csakhogy ez nem ilyen könnyű. Ez sohasem ilyen könnyű. Szerettem őt, de ezt kihasználva átbaszott. Hazudott nekem, megcsalt, én megbocsájtottam, aztán minden kezdődött előröl, én pedig összetörtem – már sokadszorra. Őszintén, nem tudom, hogy kerültem fel erre a buszra. Csak menni akartam, úgy éreztem, el kell tűnnöm egy kis időre. Azóta bámulom, ahogy egy-egy kisebb falun vagy városon haladunk végig, figyelem az embereket, akik felszállnak, majd leszállnak.
Becsuktam a szemem, nem bírtam tovább. Arcomat a tenyerembe temettem, majd erősen megdörzsöltem azt. Egyszerűen elegem volt mindenből, túl akartam lenni a nehezén. Hagytam, hogy a gondolatok elöntsenek. Torkom elszorult az emlékek miatt. A képek, amiket magam előtt láttam, hiányérzetet keltettek bennem. Annyira boldog voltam, azt hittem, tovább fog tartani. De a sors nem így hozta. Ehelyett most itt ülök egy buszon, azt sem tudom, hová tartok, csak bámulom a tájat és gondolkozok. Éreztem, ahogy a könnyeim kitörni készültek. De nem gyengülhettem el ennyire, így csak egy csepp folyt végig az arcomon.
Tekintetemet újra az ablak felé fordítottam. Könnyeimen át láttam, hogy egy aprócska falu felé közeledtünk. Egy nagy, fehér templom óratornya volt az egészből a legfeltűnőbb. Kisebb házakból állt a település, semmi különöset nem tapasztaltam. Majd a busz bekanyarodott az egyik saroknál, ahol a buszmegálló mellett egy idős férfi állt, seprűket árult. Ősz hajából már alig maradt valami, szakadt, zöld színű kabátja lógott rajta. Hirtelen megsajnáltam, legszívesebben odaadtam volna neki az összes aprót, ami nálam volt. De az ajtó a következő pillanatban már be is csukódott, a busz elindult és tudtam, hogy a férfit többé nem látom.
Kezdett besötétedni, félhomály uralkodott a tájon. A nap utolsó sugarai még lángoltak az ég alján, minden erejét bevetve próbálta megvilágítani a búzamezőket. A busz zötykölődött az országúton, amin mentünk. A fejem erőtlenül bukott előre, majd hátra. Egyszerűen már nem láttam értelmét semminek. Soha sem fordult meg a fejemben az öngyilkosság. Annyira nem voltam mélyponton, hogy kárt tegyek magamban. De nem éreztem semmit, mindent semleges színben láttam. Homlokomat nekitámasztottam az ablak üvegének. A hideg szétáradt bennem, lehűtötte a fejemet. Arra lett volna szükségem, hogy kint sétálgassak valami elhagyatott területen és a szél egy tornádó erejével fújjon az arcomba.
De a buszról nem szállhattam le. Nem tudtam, hol vagyok, merre megyünk. Csak ültem és néztem a világot. Semmit sem fogtam fel abból, ami mellettem történt. Be voltam zárkózva a burkomba, egy fal mögé, amit magam köré építettem.
A busz lelassított, majd megállt. Az ajtó lassan kinyílt, az emberek felszálltak. Egy velem egyidős fiú állt meg a mellettem lévő ülésnél. Óvatosan ráemeltem a pillantásomat, majd az idegen félszegen mosolyogva megkérdezte, szabad-e. Lassan bólintottam, mire az leült. Végignéztem rajta: fekete dzsekije tökéletesen illet kék szeméhez és sötét hajához. Kopottas farmert viselt, de mindez tökéletesen illett hozzá. Talán túl sokáig bámultam, mert féloldalas mosolyt vetett rám. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, éreztem, ahogy az arcom vörössé válik.
- Megkérdezhetem, mennyi az idő? – hallottam meg hangját, ami szinte simogatta a fülemet. Ránéztem, majd elmosolyodtam. A csuklójára bámultam, amin egy szürke rolex volt.
- A kezeden van az óra – mondtam megenyhült arccal. Így talán kicsit barátságosabbnak tűnhettem, mintha az élet fájdalmai látszanának rajta.
- Tudom, csak kellett valami ürügy, hogy megszólítsalak. – Ahogy kimondta a szavakat, arcát enyhe pír öntötte el.
Hirtelen el is felejtettem hol voltam, miért voltam ott. Boldog voltam, hogy valaki végre észrevett. Hogy nem csak egy utas voltam a buszon, aki arra jó, hogy foglalja a helyet. Mintha minden érzésem egy pillanat alatt elszállt volna. Őszintén mosolyogtam a fiúra, akivel eddig két mondatot beszéltem.
- Hogy hívnak? – kérdezte hatalmas szemekkel. Egy kisfiút láttam benne, amikor megkapja az első karácsonyi ajándékát. Az izgatottság ott csillogott a tekintetében, a pillantása mindent elárult.
- Niki. Niki vagyok – mondtam óvatosan, és éreztem, ahogy a fal megrepedezik, majd omladozni kezd.
Ezután addig beszélgettünk, míg a busz a végállomáshoz nem ért. Mindenki leszállt, de mi észre sem vettük. A sofőr szólt, hogy innen már nem megy tovább. Kint rég besötétedett, de nem érdekelt. Végre elfelejtettem minden problémát, ami miatt ide jutottam. És semmit sem bántam meg.
- Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdeztem, mikor a buszról leszállva körbenéztem. Egy fából összeeszkábált megállóban álltunk, szemben egy park volt. A tölgyek már nagyrészt lehullajtották a leveleiket, amiket a szél felkapott és vitt egy darabig. Szépen táncoltak a levegőben a lámpa fényénél, ami csak óvatosan világította meg az éjszakát.
- Körülbelül egy órával ezelőtt kellett volna leszállnom – nevetett. Hangja édes volt, ahogy maga az egész fiú is. Máskor bepánikoltam volna, hogy nincs elég pénzem hazajutni, vagy egyáltalán indul-e még busz, de akkor nem érdekelt. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Niky!
    Szerintem, nagyon jó!
    Nekem legalábbis tetszik. Ne add fel az írást, hisz nagy tehetség van benned!
    További sikert!
    u.i.: mindig olvasom a blogod. :)
    Fanni xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Fanni!
      Köszönöm szépen, és örülök hogy tetszett.:)

      Törlés