A tudatlanság áldás

Mintha sötétben sminkelt volna!

Honnan szedte ezt a ruhát?

Ahogy végighaladtam az utcán, a hangok újra megjelentek a fejemben. Próbáltam a saját gondolataimra koncentrálni, de egyszerűen nem ment. Hallottam, ahogy egy lány a barátja miatt siránkozik, ahogy másokat elárultak a barátaik, mindent hallottam. Egyszerűen mindenről tudtam, előttem senkinek sem voltak titkai. Pedig én ezt nem így akartam. Ahogy valaki a közelembe került, tisztán hallottam a gondolatait, mintha csak hozzám beszélt volna. De tudtam, hogy ez nem így van. Próbáltam sietősebbre venni a lépteimet, de ekkora tömegben nehezen ment. El akartam tűnni az emberek közül, be akartam zárkózni a négy fal közé a szobámba. Ott senki sem zavarhat, egyedül lehetek. Már zúgott a fejem a rengeteg hangtól, amik sehogy sem akartam szűnni.
Amelia Graham, ha jól emlékszem.

Összeszorított fogakkal száguldottam végig az utcákon, amik hazafelé vezettek. Nem akartam semmi másra koncentrálni, mint saját magamra, hogy otthon fekszem a meleg ágy biztonságában. Talán nem a legjobb módszer, de jelenleg erre volt szükségem. Minden ember véleményét hallottam, és már ez is több volt, mint amit tudni akartam. Nem elég, hogy látom az undort a szemükben, végig kellett hallgatnom, ahogy ítélkeznek felettem, pedig nem is ismernek. Szörnyű és elfajult társadalom ez, ami alól csak a tudatlanság menthet meg, de ez nincs a listámon. Nekem ez a lehetőség nem adatott meg, mint a többi embernek.

Amikor befordultam az egyik sarkon, végre megláttam a panelt, ahol laktunk anyukámmal. A lépcsőházban szembejött velem egy fickó.
Ne kelljen köszönnöm, kérlek!

Nem nehezítettem meg a napját az ellenkezőjével. Lehajtott fejjel mentem el mellette, próbáltam a lehető legmesszebb húzódni tőle. Minél közelebb jött, annál erősebben hallhattam, hogy mire gondol éppen. A fejem már így is sajgott, nem volt szükségem erre. Még egy utolsó szösszenetként elkaptam, ahogy halkan sóhajt egyet, majd végleg eltűnt az agyamból. Reméltem, hogy soha többé nem futok vele össze.
A lakásunk előtt megállva megkerestem a kulcsot. Az ajtóra a 13-as számot vésték. Neszt hallottam, majd felcsendült a fejemben anyám ismerős hangja. Melegséggel kellett volna eltöltenie, de mégsem így történt. Egyedül akartam lenni, így hátat fordítva indultam el a lift felé. Az azonnal kinyílt, majd megnyomtam az utolsó gombot, ami felvitt a tetőre. Ahogy kiléptem, hangok csaptak meg. Rögtön elárasztottak, mintha csak színpadra álltam volna. A 10 emelet magas panel tetejéről a világ valahogy teljesen más színt kapott. A szél belecsapott az arcomba, a hajamat megtépte, ami kócosan hullott a szemembe. Óvatosan a fülem mögé tűrtem azt, majd leültem. Lábaim lelógtak a magasból, de nem érdekelt. Mély levegőt vettem, majd előre bámultam. A nap már lenyugvóban volt, az ég narancssárgás árnyalatot kapott. Hatalmas, égő gömbként ragyogott a város felett, a felhők szinte úsztak előtte. Rózsaszínné varázsolta az embereket, az autókat, mindent.

Ahogy néztem a tájat, szemeim könnyel teltek meg. A szúró érzés nem akart múlni, a fájdalom  egyre erősödött. Éreztem, hogy robbanni fog. Tudtam, hogy ki kell adnom magamból, csak nem tudtam, mikor törik el a mécses. Reméltem, hogy tovább fogom bírni, hiszen erős vagyok. Minden reggel az első mondatom az volt az elmúlt pár évben, hogy erős vagyok. Nem omolhattam össze, még nem. Az eszem tisztában volt mindennel; hogy az emberek hamarabb ítélkeznek, mint gondolkoznak, hogy olyanokkal bántanak meg, amikről ők nem hiszik, hogy fájna. Hisz azt sem tudják, hogy én hallom ezeket. Nem érthetik meg, min megyek keresztül. Annyian kívánják, bár tudnák, mit gondol a másik. De nem, ez nem ilyen egyszerű. Nem csak olyan dolgokat tudhatsz meg, amikre kíváncsi voltál. Minden mást is, és ez egyszerre zúdul a nyakadba. Én már évek óta ezzel élek együtt, és eddig minden jól ment. Nem törődtem másokkal, nem érdekelt az idegenek véleménye, de mélyen, legbelül mindig is fájt. És sikerült eljutnom oda, hogy már a halál gondolata is megfordult a fejemben. Talán ez lenne a legkönnyebb út. Csak egy mozdulat, egy sikoly, és többé nem zavarom mások szemét, többé nem bánt meg senki.
Láttam magam előtt, ahogy egy könnyed mozdulattal véget vethetnék minden szenvedésnek. De ez nem ilyen egyszerű. Ahogy az sem, hogy egy embert ilyen szinten képes tönkre tenni mások viselkedése. Arra a mélypontra kerültem, ahol már semmi sem érdekel. Ahol már megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.

Lenéztem a tetőről, még egyszer, utoljára. Alattam néhány kocsi parkolt, de sehol egy embert nem láttam. Tökéletes lenne. Az utolsó lehetőségem, soha többet ilyen nem lesz. Tudtam jól, mégsem voltam képes megmozdulni. Megbabonázottan bámultam magam elé, a lábaim tovább lógtak a semmibe. A nap egyre lejjebb haladt az égen, én mégsem voltam képes mozdulni.

Majd egy utolsó lélegzetvétel… Elhatároztam magam. Tudtam, hogy így lesz a legjobb - mindenkinek. A kezeimmel, amikkel eddig támasztottam magam, most feltápászkodtam. Lenéztem még egyszer, utoljára. Majd óvatosan visszaléptem a háztető pereméről.