A teljes kinézetet köszönöm Blue-nak!

2014. február 12.

Elfelejtett álmok

A sötétség beborított mindent, csak a fülemre hagyatkozhattam. Minden más érzékszervem eltompult, behunyt szemmel hallgatóztam, vajon merre járhatnak. Egyedül maradtam. A többieket elfogták, nem voltak elég gyorsak. Én elmenekültem, de senkin sem tudtam segíteni. Azt mondták, őrült vagyok, most mégis én szívhatom a friss levegőt az erdőben. Az aljnövényzet sűrű volt, pont annyira magas, hogy elbújhassak benne. Engem senki sem látott, de én mindent szemmel tarthattam. A nedves talajon tenyereltem, nem tudtam, mi lehet a kezem alatt, de talán jobb is volt. Körülöttem mindenhol fák voltak, amik egy kis biztonságérzetet adtak, de bárki lapulhatott mögöttük. A szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, de még mindig csak árnyakat láttam. A hatalmas lombkoronák nem engedték át a hold fényét, sem semmit, ami akár egy kis segítséget nyújthatott volna.
Egyetlen neszt sem hallottam, így kicsit arrébb vonszoltam magamat a sáros földön. Éreztem, ahogy a nadrágom teljesen átázik, de nem érdekelt. Fontosabb volt, hogy élve elmenekülhessek erről a helyről. Nem tudtam, merre van a kiút, hová induljak. Sötét volt, ráadásul még sosem jártam itt. Nem féltem, mivel ez egy olyan érzés volt, amit már rég kiirtottak belőlem. A kiképzésem során csak gyűlöletre és könyörtelenségre tanítottak, mást már képtelen voltam érezni. A társaim talán odavesztek, én mégsem voltam szomorú, mégsem éreztem bűntudatot. Ők voltak ostobák, hogy nem követtek, pedig tudtam, hogy a tervem be fog válni. Talán őrültség volt elszökni egy olyan ellenség elől, aki bárhol rám találhat, de minden lehetőséget megragadtam a túlélésre. Még akkor is, ha éppen így rohantam a vesztembe.
Hét éves lehettem, amikor a szüleim meghaltak. Sehol sem volt egyetlen rokon, aki befogadott volna, így kerültem a mesteremhez, aki mindenre megtanított. Megmutatta, hogyan kell olyan kecsesen harcolni, mint egy puma, olyan gyorsan mozogni, mint egy gepárd, és olyan tökéletes mozdulatokat tenni, mint egy profi harcos – sőt, még jobban. Hogyan kerültem a férfihoz, az máig rejtély számomra.
Amikor Ő úgy döntött, hogy már nem tud nekem mit tanítani, utamra engedett. Nem éreztem semmit, csak gyűlöletet azok iránt, akik magára hagytak egy hét éves kislányt. A közelitől a távoliig, minden egyes rokonomat felkutattam, megkerestem, és végeztem velük. Égett bennem a bosszúvágy. Évek óta ezt tömték belém, és én még bűntudatot sem éreztem. Élveztem, hogy ölhetek. Tudtam, hogy erősebb vagyok náluk, nem voltak számomra ellenfelek. A kiképzésem tökéletes volt, egyszerűen nem lehetett más szóval jellemezni. Olyan precízségre és pontosságra tanítottak, mint sehol máshol. Egyszerűen a véremben volt, belém nevelték ezt a viselkedést. Megbántottak, hát fizettek érte. Talán túl nagy volt az ár, de tizenhárom éves fejjel ez még másnak tűnt. Azóta csak a saját érdekeimet tartom szem előtt. Egy bérgyilkosnak ezt kellett tennie.
Erre az életre születtem. Még magamnak is féltem néha bevallani, hogy mennyire élveztem, ahogy ölhettem és kínozhattam az embereket, még ha nekem nem is ártottak azelőtt. Minden apró dühömet a munkámba fojtottam, és már nem is undorodtam egy holttest látványától, vagy a vér szagától. Régen elfintorodtam, ahogy láttam, mások miket tesznek egy ártatlan testtel, ma már lekörözöm őket. Emlékszem, hogy a legutóbbi esetemnél egy középkorú férfivel kellett végeznem. Amikor megkaptam a megbízást, rögtön tudtam, hogyan fogom megölni. Eszméletlenül hevert előttem, érzelemmentes arccal fogtam a kést, tudtam, hogy mit akarok. Mélyen szúrtam bele a hasába, amit lassan felfelé vezettem a kezemmel, ami tökéletesen mozgott, meg sem remegett, céltudatosan haladt a férfi szíve felé, majd előtte két centiméterrel megállt. Már tökéletesen tudtam, mi hol helyezkedik el az emberi testben. Tudtam a fontosabb belső szervek pontos helyét, ami sokat segített néhány küzdelemben. A férfi ruháját a vér még a sötétben is tökéletesen kivehető, összetéveszthetetlen színűre festette. A kezem a meleg folyadéktól lett ragacsos, de nem érdekelt. A saját beleivel fojtottam meg, és nem éreztem semmit. Melegséggel töltött el, ahogy láttam a szeméből elszállni az élet utolsó leheletét. Egyszerűen csak élveztem.
Apró neszt hallottam, ami rögtön felébresztett a gondolataimból. Egy fának dőlve ültem, amitől már a fenekemen is átázott a nadrág. Tudtam, hogy tiszta sár és mocsok vagyok, ami nagyon is zavart. Hajam csapzottan az arcomba lógott, amit megpróbáltam a fülem mögé tűrni, de csak azt értem el vele, hogy az arcom is sáros lett, nem beszélve a még jobban összeragadó hajamról. Térden csúsztam tovább a földön, próbáltam a lehető leghalkabb és leggyorsabb lenni, de a hangok egyre erősödtek. A morajlás egyre közelebbről hallatszott, mintha ezernyi méh repülne felém. Tudtam, hogy már nem menekülhetek el előlük, de még egy utolsó próbát megért. Aztán hirtelen minden elsötétült.
Emlékszem, kiskoromban mindig balerina akartam lenni. Volt rózsaszín tütüm, mint a mesékben a lányoknak. Mindig a szobámban táncoltam, amit csak anyának mutattam meg. Ő volt az egyetlen, aki a bénázásomat is mosolyogva nézte és a végén megtapsolta. Könnyes szemekkel dicsérte meg a próbálkozásaimat.
- Nagyon ügyes voltál, Amely! – ölelt meg, majd nyomott egy hatalmas puszit az arcomra, mire én teljesen zavarba jöttem. Lesütöttem a szemem, mire anya csak nevetni kezdett. Másodszor nem tudtam volna neki eltáncolni, ahhoz túlságosan elpirult az arcom. Nem néztem rá, csak elképzeltem, ahogy felnőtt koromban ugyanezt megcsinálom egy hatalmas közönség előtt, csak akkor sokkal ügyesebben. Gyönyörű sminkkel és ruhával állok majd színpadra, egybeolvadok a zenével, mint egy profi táncos, és végül mindenki megtapsol. Tökéletes. Láttam magam, ahogy a kontyba tűzött hajammal és az arcomra fagyott, reszkető mosollyal állok a közönség előtt. Majd megszólal a zene, és minden elsötétül, csak én vagyok, senki más, senki sem szólhat bele, hogyan csinálom, mit csinálok. Elnyelnek a hangok és a harmóniák, ahogy ritmusra lépkedek és ugrálok. Tökéletesen összefogott hajamból kihullik néhány kósza tincs, amik óvatosan lógnak a szemembe, végül a fülem mögé simítom őket. Tökéletesnek kell lennem. Aztán elhalkulnak a dallamok, és visszatérek a valóságba, ami korántsem sem olyan szórakoztató. A zene már olyan kiskoromban hatalmas élményt nyújtott. Anyukám mindig azt mondta, hogy ekkora tehetséget felesleges lenne elpazarolni. Elhatároztam, hogy megtanulok zongorázni, elköteleztem magam, hogy egyszer profi táncos leszek. Tudtam, hogy még nagyon sokat jelenthet majd ez nekem. A zene, a tánc mindig egyfajta kifejezésmód volt számomra – már hét éves koromban is.
- Hé! Ébredj már fel! – ordította egy mély, férfi hang. Dübörgött a mellkasom, ahogy velem kiabált. A kezeimet a hátam mögött megkötözték. Hirtelen pattant ki a szemem. Egy magas, ronda, szőrös ember nézett le rám, mire elfintorodtam. A reakciómat észrevéve hatalmas, nyirkos tenyerével pofán vágott. Éreztem, ahogy az összes fájdalmam abba az egy pontba összpontosul, ahol megütött. Iszonyú érzés volt, de nem törődtem vele. Megtanultam másra koncentrálni, mégpedig arra, hogyan tépném ki a szívét és a gyomrát a helyéről. Olyan gyűlöletet és undort keltett bennem a férfi látványa, hogy puszta kézzel képes lettem volna rá. Talán csak egy aprócska vágás…
- Csinálj már vele valamit, így semmire se jó! – kiáltotta egy másik férfi a szoba túlsó végéről. Ő egy fokkal szimpatikusabb volt, a maga 165 centijével és a babapopsi bőrével. Pólóját átizzadta néhány foltban, amitől olyan érzésem lett, mintha most rabolnának el valakit először. Hm… ostobák!
- Mégis mit?! Gyere ide, ha ilyen okos vagy! – káromkodtak egy sort, majd a szimpatikusabbik közelebb sétált. A képembe hajolva próbált meg kiszedni belőlem valamit, de én álltam a pillantását. – Ki küldött? – ordította, mire a képébe köptem. A lehelete olyan szagot árasztott, mintha az előbb evett volna meg egy tál fokhagymát, és ezt nem tudtam elviselni. Hátraugrott, majd bizonyos szavakat kiáltozva letörölte az arcáról a nyálamat. Neki is el tudtam képzelni egy kivégzést; a gyomrát nem bántottam volna, mivel ki tudja, tényleg mit ehetett. Egy késsel kilyukasztanám a tüdejét, és felvágnám a torkát. A gondolatra önkéntelenül is elmosolyodtam. Láttam magam előtt, ahogy a vörös folyadék végigvándorol a torkán, majd a padlón szertefolyik.
- Utoljára kérdezem, ki küldött? – Nem reagáltam. A félelem legapróbb szikráját sem keltették fel bennem. Pff… amatőrök. Az arcom érzelemmentes volt, ami talán még jobban idegesítette őket.
- Ki volt a Mestered? – kérdezte félénken, különös hangsúllyal mondva a mester szót. Nem értettem, miről van szó. Nem tudtam, hogy ez ilyen fontos.
Éreztem, hogy a kezeimen meglazult a csomó. Mocorogni kezdtem, hátha kiszabadíthatom magam valahogy. Az események lelassultak körülöttem, csak a szívverésemre koncentráltam. Éreztem, ahogy a vér száguld az ereimben. Homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság. A jó, öreg adrenalin.
- Ki volt a Mestered? – kérdezte meg még egyszer a magas, ronda férfi, noha tudta, hogy úgy sem válaszolok. Szemöldöke összeszaladt, homlokát ráncolva várta, hogy kinyögjek valamit. Eközben én kiszabadítottam a kezeimet. Körbenéztem. A szobában sehol sem volt egyetlen használható tárgy sem. Egyetlen lámpa állt az asztal mellett, amin papírokat és egyéb elektronikai berendezéseket láttam. Vártam a pillanatra, és amikor a másik kettő végre egymásra figyelt, rájuk vetettem magam. A magas, rondának sikerült megragadnom a torkát. Kitéptem belőle egy darabot a fogaimmal, mire hangosan felüvöltött. Hatalmas kezét a sebre tapasztotta, ahonnan ömleni kezdett a vér. A másik férfi támadni próbált, de gyors mozdulatokkal kicseleztem, és mire követni tudott a tekintetével, már egy toll állt ki a nyakából. Egy pillanatra ledermedt, majd megragadta az íróeszközt, és összeesett. Túl könnyű ellenfelek voltak. Azt hittem, nehezebb küzdelem lesz, de talán alábecsültek. Magam mögött hagyva a két barmot, elindultam a kijárat felé. Amint megláttam a kivezető utat, elmosolyodtam. Tudtam, hogy már nem sok választ el a szabadságtól. Egy karnyújtásnyira lehettem tőle, amikor valami a mellkasomba hasított. Gyors volt és könyörtelen. Éreztem, hogy a legsebezhetőbb pontomat találta el. A szívem lassan megállt, mire én összeestem. Fuldokolni kezdtem, majd a vér elöntötte a számat. Vasas íze undorító volt, ha tudtam volna, kiköptem volna az egészet. Egy fekete ruhás, egész jóképű férfi önelégülten mosolyogva magasodott fölém. Aztán minden elsötétült. Utolsó emlékként eszembe jutott, ahogy táncolok az életem színpadán, pontosan úgy, mint azt elképzeltem kisgyerekként.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése