Engedd el!

Úristen! Olyan rég írtam már bármit is erre az oldalra, hogy szégyellem magam! Sajnálom, de az utóbbi időben nagyon nem ment ez a dolog. Se időm, se energiám, de sokszor ez csak kifogás. Mindegy. Azért azt hiszem jelentkezek egy rövidke novellával. Talán újrakezdésnek elmegy. :) 

Olyan tökéletes volt minden. Talán már túl tökéletes ahhoz, hogy mindez igaz legyen. Ott volt ő, ott voltam én, ketten együtt elválaszthatatlanok voltunk. Legalábbis én úgy éreztem. Annyira jó volt, minden klappolt, az elejétől a végéig, oda-vissza. Nem tudnám szavakba önteni, mennyire boldog voltam. Minden olyan egyszerű volt, hogy néha már én sem hittem el, hogy ilyen könnyen mehet. Kerestem a hibát, vártam a katasztrófát, ami mégsem jött el. A végén beletörődtem, hogy ez így van jól, mindennek így kell lennie és sosem érhet véget. Tudtam, biztos voltam benne, hogy minket egymásnak teremtett a sors, és soha nem veszi el tőlem. Talán kár volt.

Vele feküdtem, vele keltem. Reggelente láttam azt az álmos, néha kialvatlan arcot, fáradt, kék szemekkel, kisfiús mosollyal, és úgy éreztem, minden nap erre akarok ébredni. Óvatosan puszit nyomott a homlokomra, amitől a különlegesnek érezhettem magam.
- Tudtad, hogy a homlok puszi azt jelenti, hogy örökké szeretni fogod? – mondta félénk mosollyal.
- Legyen így!
Feküdtünk a fűben, bámultuk az eget. Reméltem, hátha láthatok egy hullócsillagot, miközben beszélgettünk. Úgy hülyéskedtünk, mintha legjobb barátok lennénk, de ez mégis több volt annál. Kapott a szívemben egy kis helyet, és tudtam, hogy egy életre ott is marad.
- Te hány gyereket akarsz? – kérdezte.
- Kettőt. Egy lányt és egy fiút.
- De először legyen a fiú, hogy meg tudja védeni a lányt – válaszolta nevetve. És igaza volt.
Végül addig néztük a hullócsillagokat, hogy már nem is figyeltünk rájuk.
Szokásainkhoz híven, a buszon ülve is csak nevettünk és hülyéskedtünk egymással. Talán hangosak voltunk, talán feltűnőek is, de nem érdekelt. Jól éreztem magam vele, tudatni akartam mindenkivel, hogy ő az enyém. Tudtam, hogy nem veheti el tőlem senki. Sem őt, sem a boldogságot.
- Egyszer elmegyünk Párizsba. Aztán Londonba is teszünk egy kis kitérőt, esetleg Olaszországba…
- De akkor induljunk Amerikából. Los Angeles van a legmesszebb. Hazafelé útba ejthetjük a többit is.
- De akkor elnézünk Dubaiba is – sorolta tovább a terveket. És biztos voltam benne, hogy ezeket egyszer megvalósítjuk. Egyszer együtt körbeutazzuk a világot.
- A nászutunkat Franciaországban töltsük – mondta, majd megszorította a kezem. Éreztem, hogy komolyan gondolja, nem viccelt. Mosolygott, mert boldog volt. A szemei csillogtak, ahogy rám nézett. Soha sem láttam még őt olyan helyesnek. Óvatosan csókot leheltem a szájára, mire ő viszonozta azt. Egyszerűen minden tökéletes volt.
Egy nap, amikor felébredtem és ő is mellettem volt, éreztem, hogy ez más lesz. Tudtam, hogy történni fog valami. Valami rossz. Ott feküdt nekem háttal, mire átöleltem. Felébredt, és felém fordult. Rám mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jó reggelt! – mondta halkan. Hirtelen eltűnt minden kételyem. Biztosan csak túlreagáltam a dolgokat. Jobban nem is érezhettem volna magam. Szavakba nem önthettem a boldogságom. Minden olyan egyszerű volt vele. És ez jó volt.
Felszálltunk a buszra, vártam, hogy elkezdődjön, ami ilyenkor szokott. Vártam, hogy két perc múlva az egész busz minket figyeljen. Vártam valamire, ami nem jött el. Ő csak bámult ki az ablakon, mintha nem is ismerne. Néztem őt, figyeltem minden mozdulatát, de még csak felém se fordította az arcát. Megérintettem a vállát, végigsimítottam a kezem a karján, de semmi reakció. Elengedtem őt, és rögtön beindultak a fogaskerekek. Mit csináltam, ami nem tetszhetett neki? Hirtelen egy hatalmas szakadékot éreztem közöttünk, ami megijesztett. Vártam, hogy történjen valami, de csak továbbra is a mellettünk elrohanó fákat bámulta, amik egyre sietősebben suhantak, mintha menekülnének valami elől. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy figyeltem a körülöttünk lévő tájat, a keze suhant el a szemem előtt. Rám mosolygott, óvatosan, de őszintén, én mégsem tudtam viszonozni.
Amint leszálltunk a buszról, a kezemet nyújtva vártam meg, hogy utolérjen, de az nem fogta meg. Egyszerűen csak sétált mellettem az utcán, mintha csak barátok lennénk. Nem szólaltam meg, és ő sem erőlködött. A szívem szakadt meg, de nem mutattam. Nem tudhatta, hogy ezzel fájdalmat okozott nekem. Nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Tudtam, hogy sietnie kellett haza, ezért nem is erőltettem semmit. A sarkon, ahol megálltam, hogy elköszönhessek tőle, felém fordult. Óvatosan mosolygott, majd egy puszit nyomott a számra. Kezem esetlenül lógott a testem mellett, de volt még egy utolsó alkalom, hogy megpróbáljak belékapaszkodni. Mire elértem volna a pólóját, már hátat fordított, a kezem élettelenül hullott vissza oda, ahol hagynom kellett volna. Ajkaim fájdalmasan szétnyíltak, mondani akartam még valamit, utána akartam rohanni, hogy megöleljem és megcsókoljam úgy, ahogy eddig sosem. De nem ment. A lábaim a földbe gyökereztek, mert az agyam tudta, hogy nem lehet. Legbelül, valahol nagyon mélyen a szívem is tisztában volt ezzel, de az olyan mértékkel szerette, hogy felülkerekedett ezen a gondolaton.
Teltek a napok, teltek a hetek és szinte semmit sem hallottam róla. Eltűnt, csak néha adott magáról életjelet, hogy ne aggódjak, minden rendben van, de szüksége van egy kis magányra. Nem értettem. Szenvedtem, de csak belül. Kívül azt mutattam, hogy minden oké, miközben belülről hullottam darabjaimra. Összetörtem. Nem akartam elengedni, egyszerűen nem ment. Ahogy telt az idő, fokozatosan tudatosult bennem a helyzet. Felfogtam nem csak az agyammal, hanem a szívemmel is. „Nem kellek neki.” Ez volt a mondat, ami minden percben a szemem előtt pörgött. Tudtam, hogy ezzel vége. Többé nem látom azt a kisfiús mosolyt, többé nem láthatom a csillogást a szemében. Próbáltam keresni, de hallani sem akart rólam. Aztán csak vártam, hogy lépjen. Vártam egy hónapig, aztán eltelt kettő, végül másik lánnyal láttam sétálni az utcán, akivel talán jobban passzoltak, akire talán jobban mosolygott, akivel minden más volt. Vártam tovább, hívtam, írtam neki. Mindennap figyeltem a telefonomat, hogy kiírja a nevét. De ennek már rég vége volt valahol. Csak én nem vettem észre. Nem akartam észrevenni.
Végül megtanultam, hogy örökké futhatunk valami után. De ami nem a tiéd, azt úgyis elveszíted.