Véres románc

Véres románc

 Az ősz hűvös szele csapta meg az arcom. Még nyár volt, de már közeledett a vége. Mindjárt itt az ősz, az elmúlás jelképe. Mintha minden erre akart volna figyelmeztetni. Az ég vöröses színben tündökölt. A nap nem ment még le teljesen. Minden arany színben fénylett, amit mindig annyira szerettem. Az utcákon az emberek árnyékai hosszúra nyúltak, ahogy kapkodták lábaikat. Nem akarták megvárni, míg teljesen besötétedik. Történtek már szörnyű dolgok ebben a városban, nem szerették volna, ha valamelyikük lesz a következő áldozat.
 A fölém tornyosuló viktoriánus házak sora szintén megtelt vörös fénnyel. Az oszlopok hatalmasnak tűntek, a nap mindent megváltoztatott. A rengeteg ablak megtörte ezt a színt, még gyönyörűbbé téve. Néhol visszatükröződött egy-egy autóról, ami elhajtott mellettem.
 A szél befújt a dzsekim alá, elrontva ezzel ezt a kellemes naplementét. Már kedvem sem volt végig nézni. Szorosabbra fogtam magamon a vékony kabátot, és hazaindultam. Csak úgy róttam az utcákat, hiszen egy elég félreeső helyen laktam. Ekkor már én sem akartam megvárni, hogy besötétedjen. Tudtam, hogy a történeteknek, amiket hallottam, fele sem volt igaz. A város lakói találták ki őket, hogy ráijesszenek a gyerekekre. El akarták őket riasztani az esti bandázgatásoktól. De mélyen tudtam, hogy a másik része, ami a durvább esetekről szólt, igaz.
 De engem ezekkel nem lehetett megijeszteni. Jóllehet, néha futkosott tőlük a hátamon a hideg, de komolyabban nem féltem a szörnyetegektől, amikről még anya mesélt kiskoromban.
 Ekkor egy alak nekem jött, kibillentve ezzel az egyensúlyomból. Én magam nem estem el, de a táskám a földön landolt. Mikor már épp lehordani készültem, hogy nézzen az orra elé, a fickó felvette. Átnyújtotta nekem az élénk sárga, pántos táskát.
 - Sajnálom, az én hibám - mosolygott elbűvölően.
 - Köszönöm! - hadartam, de nem tudtam megállni, a szám sarka elkezdett felfelé görbülni a fickó mosolyát látva. Fekete haja csak épp annyira takarta kék szemeit, hogy azt még láthassam. Nagyon helyes volt, ezt el kellett ismernem.
 - Kárpótlásul meghívhatlak egy kávéra? - kávét ilyenkor?
 - Persze - vágtam rá azonnal. Nem tudtam nemet mondani, elvarázsoltak a csillogó szemei. Csak arra tudtam figyelni, annyira tökéletesek voltak - mint maga a férfi is.
 - A nevem Jake - mutatkozott be, mikor már a kávézóban ültünk.
 - Az enyém Robin - A férfi látványa mosolygásra kényszerített, mintha már nem én uralnám a testem, nem én irányítanám a tetteimet. Volt benne valami, amitől olyan érzésem támadt, mint akit megigéztek egyetlen pillantással.
 - Nos, Robin - kezdte, majd közelebb hajolt. Éreztem a leheletét, ami a levegővel vegyülve valami olyasmit alkotott, amitől elájulni támadt kedvem. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, ahogy a lélegzetem akadozik. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Tudtam, hogy elpirultam. Ha beszélnem kellett volna, a hangom biztosan megremeg. - mi keresni valód idekint, mikor már mindjárt besötétedik? Nem láttál még horror filmet?
 - D-de - dadogtam. Nem értettem, miért kérdezte ezt, de nem érdekelt. Egyre csak a kék pillantására tudtam figyelni, mintha nem is létezett volna más. És úgy tűnt, ezt ő is észrevette.
 Ekkor mosolyogni kezdett, talán túl feltűnően, de abban a pillanatban képtelen voltam ezt észrevenni.
 - Nem kéne hazamenned? - folytatta a méz édes hangján. Csak bólogatni tudtam. Nyeltem egy nagyot, és biztos voltam benne, hogy ezt még ő is meghallotta. - Hazakísérlek.
 Folytattam a bólogatást, mire felállt az asztaltól. Úgy éreztem, egy hatalmas kő esett le a szívemről, amiért el tudtam szakadni a pillantásától. Ennyire még soha sem tetszett fiú.


 - Szóval egyedül laksz? - kérdezte, mikor kinyitottam a bejárati ajtót. A lakásom nem volt túl nagy, de nem kellett senkivel sem megosztanom.
 - Igen.
 Az ajtó a nappalira nyílik, ahol egy kanapé, pár könyvespolc tele könyvvel, és egy TV állt. Beinvitáltam, majd lassan elindult. Mindent szemügyre vett, de túlságosan elbűvölt ahhoz, hogy ezt gyanúsnak találjam. Egy helyes pasi néhány furcsa szokással.
 - És hol a te szobád? - tekintetét lassan emelte rám. Utáltam magam, amiért ennyire el tudtak varázsolni a szemei.
 - Az emeleten - mutattam a lépcső irányába. Meg sem várva engem, elindult felfelé. Tudta, hogy követni fogom. Hátra sem fordult, és meg sem kérdezte, melyik a hálószoba, ahová talán nem kéne bemennie, de rögtön oda nyitott be. - Honnan tudtad? - néztem rá kérdő pillantással. A fejemben ekkor több száz kérdés futott át, de egyik sem volt olyan fontos, mint ez.
 - Ráhibáztam. - A mosoly még mindig nem fagyott le az arcáról.
 A szobám halvány lilára volt festve, tele ragasztva képekkel. Közepén egy hatalmas francia ágy állt, amin tiszta ruhák hevertek. Egy író asztal porosodott a sarokban, amin szanaszét ceruzák voltak. Az ajtóval szemben egy ajtó állt, amin az erkélyre lehetett kimenni. Jake elindult abba az irányba. Elhúzta a függönyt, ami feltárta előttem az éjszaka sötétjét. Átlépte a küszöböt, én pedig követtem őt. A hold fénye világította meg a közeli erdőt és néhány házat még ezen kívül. Néhány tücsök ciripelése hallatszott nem messziről, de ezek mind eltörpültek a szívem kalapálása mellett.
 - Ne aggódj - mondta Jake, majd felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett. - Minden rendben lesz.
 Ekkor közelebb hajolt hozzám. Szemeimet lehunytam, de ő nem a számat, hanem a nyakamat csókolta meg. Majd egy aprócska szúrást éreztem, és a férfi rám tapasztotta a száját.
 Egyre csak gyengültem, mire rájöttem, mit csinál. Nem hittem el a meséket kiskoromból, és éppen ez lett a vesztem.