6. fejezet
Megszámlálhatatlan ideig ültem az ágyam szélén. Remegő ajkakkal és könnybe lábadt szemekkel bámultam a kést, ami annyi emléket idézett fel az előző estéről. Tudtam, legbelül tökéletesen tudtam, hogy mi történt, de képtelen voltam elhinni, hogy megtettem. Láttam a fejemben a képeket, a jelenet újra és újra lejátszódott előttem, mintha valami filmet néznék. Láttam magamat, ahogy hideg vérrel megöltem azt a férfit, aki valami lehetetlen dologról beszélt, valamiről, amire képes vagyok. De az a lány nem én voltam. Ugyanúgy nézett ki, mint én, de nem én irányítottam. Ismerősek voltak a mozdulatai, de nem én tettem meg őket. Belefájdult a fejem, mire végigpörgettem a jelenetet a fejemben - már vagy századszorra. Könnyeim lassan lefolytak az arcomon, amit csak egy idő elteltével éreztem meg. Kezeim ökölbe szorultak. Nem akartam elhinni, hogy én tettem. Összeszorítottam a szemeimet, és megráztam a fejem, amitől kicsit észbe kaptam. El kell tüntetnem a kést! Nem láthatják meg...- Kicsim, ébren vagy? Le fogod késni a buszt! - kopogtatott óvatosan az ajtón anyám, mire összerezzentem. Hirtelen pattantam fel az ágy széléről. Nem tudtam, mit csináljak. Az agyam kattogott, de semmi használható tervvel nem tudtam előállni. Megijedtem. Féltem, hogy elkapnak valami olyanért, amit nem én akartam megtenni. Nem tudtam, mi történhetett velem, de talán jobb, ha egyelőre ez így is marad. Ki kell találnom valamit.
- Ébren vagyok, anya! - szóltam a még mindig kint várakozó nőnek. Hangom alig hallhatóan megremegett, de minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne essek kétségbe. Most a józan eszemre volt szükségem, legalábbis arra, ami ilyen helyzetben annak nevezhető.
Léptek távolodását hallottam az ajtón kívülről, ami megnyugtatott. Azt jelentette, hogy van még egy kis időm eldönteni, hogy mihez kezdek. Óvatosan felvettem a kést a földről. Rászáradt vér és sár borította, ami undorító nyomot hagyott a kezemen. Bevittem a fürdőszobába, majd beraktam a csap alá. Minden erőmmel azon voltam, hogy fintorgás és hányás nélkül mossam el a halálos fegyvert, amivel elvettem egy idegen életét. Eszembe jutott, hogyan csillant meg a hold fényében, amikor a férfi felém emelte. Aztán a következő, amit láttam, egy élettelen test volt, amiből kiszállt a lélek, hogy új dimenziók elé nézhessen, míg én a földi létemmel és az érzéseimmel küzdök. Talán a legjobb az lenne, ha meghalnék. De nem. Nem vagyok rá képes. Tizenhét évesen még nem tudok a halállal farkasszemet nézni. Nem hagyom, hogy ez az akármi fölém kerekedjen, hogy a súlyával összetiporjon, vagy beleőrüljek a tudatlanságba.
Mikor végeztem a késsel, bedugtam az ágyam matraca alá. Abban a pillanatban nem találtam neki jobb helyet.
A lépcsőn lefelé haladva rendőrautók idegesítő szirénájának hangja ütötte meg a fülem. Megdermedtem. A szívem kihagyott egy ütemet, majd hevesen kezdett zakatolni. Szemeim kikerekedtek, nem tudtam megmozdulni. Ahogy a hang egyre közelített, azt hittem, értem jönnek. Becsuktam a szemem és vártam, hogy lelassítsanak a házunk előtt, körbevegyék azt, és bilincsbe zárt kezekkel vezessenek el. Már láttam magam előtt, ahogy ez megtörténik. Beleillettem abba a képbe. Megérdemlem, hogy így alakuljon az életem. Ha gyilkosság miatt lecsuknak, nem tehetek ellene semmit. Beletörődtem a Sorsomba.
De a sziréna hirtelen halkulni kezdett. Senki sem parkolt le a házunk előtt, senki sem rontott be a bejárati ajtón, senki sem kiabált, hogy fel a kezekkel! Talán mégsem vagyok akkora bajban, mint hittem. Pár percig még nem tudtam megmozdulni, majd a szívem dobogása lelassult, minden visszatért a régi kerékvágásba, a reggelek monotonitása nem változott, kivéve egyetlen dolgot: gyilkos vagyok. Ha más nem is, de én tökéletesen tisztában voltam ezzel, és ez bőven elég volt.
Az iskolában minden ugyanolyan volt, senki sem gyanított semmit. Ez csak egy átlagos nap volt, mint a többi, én mégis mindent más színben láttam. Kerültem az emberek pillantását, nem akartam feltűnő lenni. El akartam tűnni a tömegben, de nem igazán sikerült.
Egy beszélgetés ütötte meg a fülemet, ami a lehető - számomra - legvérfagyasztóbb dologról szólt.
- Hallottad, hogy megöltek egy embert a város melletti erdőben? - kérdezte a barátnőjétől egy lány.
- Mi történt?
- Senki sem tudja. Az egyik öreg kora reggel arra járt, és megtalálta a testét.
A beszélgetés tovább folytatódott, de én nem akartam hallani. Elég volt ennyi ahhoz, hogy tudjam, minden megtörtént. Legbelül reménykedtem benne, hogy csak valami elcseszett álomban vagyok, de ekkor az utolsó szikra is elszállt. Tudtam, hogy nem úszhatom meg ilyen egyszerűen.
Egymás után szenvedtem végig az óráimat, míg végül a hatodik, és egyben utolsó matekórán a tanár nem kezdett el a lehető legunalmasabb témáról beszélni. Éreztem, hogy a szemhéjamra súly nehezedik. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, míg végül minden elsötétült körülöttem. Még hallottam a tanár és a diákok távoli morajlását, de a ködfüggöny befedte a tudatomat, míg végül már semmi más nem jutott el az agyamig. Nem tudom meddig voltam önkívületi állapotban, aztán egy hatalmas csattanás hozott vissza a jelenbe.
- Nem alszok! - kiáltottam fel, mire néhány nevetni kezdtek, páran csak megmosolyogták a reakciómat. Mr. Saunders lenéző tekintettel bámult rám és a fejét rázta. Azért imádkoztam, hogy ne kelljen újra az igazgatóhoz mennem. És a férfi csak elsétált mellettem. Hálásan lélegeztem fel, de tudtam, ennyivel nem úszom meg. De már nem érdekelt. Az életem összeomlik körülöttem, én pedig nem tehettem ellene semmit. Könnyes szemekkel bámultam, ahogy leomlik a vár, amit eddig sikerült felépítenem, úgy, hogy nem tudtam, mi történik. Az életemnek annyi. Ezentúl már nem az a Myhaila Ross leszek, aki eddig voltam. Tudtam, éreztem, hogy mostantól minden megváltozik. Bennem harcok dúltak, és már nem tudtam, hogy a jónak vagy a rossznak szurkoljak. Tudtam, hogy melyik oldal fog győzni, tudtam, hogy változás megy végbe bennem, és ezentúl mindig ott lesz mellettem, amit előző este elkövettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése