8. fejezet
Egész este nem aludtam. A gondolataim villámként cikáztak oda-vissza. Háttal ültem az ajtónak addig, amíg ki nem világosodott. Néztem, ahogy a szobámban a korom sötétséget felváltja a félhomály, aztán a tárgyak láthatóvá váltak. Láttam, ahogy felkel a nap, de nem arra koncentráltam. A szemem előtt az előző nap történtek pörögtek, mint valami film, ami állandóan megismétli önmagát. A szalag sérült, nem volt teljes az emlékezetem, a részletek elvesztek, de a lényeg megmaradt. Átgondoltam minden lehetséges helyzetet, de a vége ugyanaz maradt. A szálak ugyanoda futottak vissza, én pedig nem tehettem ellene semmit. Egy gyilkos voltam, és akárhogy bizonygattam magamnak, hogy nem akartam, nem szándékosan csináltam, a tényen semmit sem változtatott. A rendőrségen nem fogják elhinni ezt. Talán még őrültnek is néznek, és elmegyógyintézetbe zárnak.
Majd megszólalt az ébresztő órám idegesítően ismerős hangja. Lassan tápászkodtam fel a földről, az elgémberedett lábaimmal alig tudtam elvánszorogni az éjjeliszekrényemig, aminek a tetejéről szólt a jelző, miszerint ideje felkelnem. Lenyomtam a szürke gombot a készülék tetején, ami 6:30-at mutatott, majd leültem az ágy szélére. Fejemet előre döntöttem, a térdeimen könyökölve tartottam meg azt, miközben ujjaimmal beletúrtam, majd tépni kezdtem. Nem éreztem fájdalmat, csak ki kellett adnom magamból. Annyi minden történt az utóbbi pár napban, amit nem tudtam felfogni. De nekem fel kellett állnom, és jó képet vágva mindenhez kellett folytatnom a napjaimat, miközben belülről hullok darabjaimra. De ez senkinek sem tűnt fel, ami nem meglepő. Senkit sem érdekelt, hogy mi a bajom, senkit sem zavart, hogy ilyen állapotban látnak. Engem se. Túl kellett élnem, tovább kellett mennem, méghozzá anélkül, hogy bárki bármit megtudna az egészből. Néha úgy éreztem, menni fog. Aztán szembe jött velem valaki, a tekintetünk találkozott, és összeomlottam. Nem voltam annyira erős, mint amennyire kellett volna lennem.
Kimentem a fürdőszobába, majd belenéztem a tüköre. Hajam egy csomóba állt össze, arcom sápadtabb volt, mint szokott. Szemeim alatt hatalmas karikák húzódtak, szörnyen néztem ki. Egy órám volt, hogy embert faragjak magamból.Az iskolába érve rögtön a szekrényemhez indultam. Láttam Meget, amint épp a barátnőivel beszélgetett. Amikor észrevett, rámosolyogtam, majd elindult felém.
- Szia! - köszöntött kitörő lelkesedéssel. - Jobban vagy már? - Úgy tűnt, tényleg érdekli a lelki állapotom. Legszívesebben mindent elmondtam volna neki. Hogy nem, nem vagyok jól, sosem voltam jól és most, hogy minden a feje tetejére állt, szükségem van valakire, akiben bízhatok, és jelenleg az egyetlen ilyen személy velem szemben állt. De tudtam, hogy nem szabad. Könnyíteni akartam a szívemen, hogy ne kelljen akkora terhet cipelnem, de nem tehettem. A józan eszem azt diktálta, hogy csendben, magányosan kell szenvednem, túl nagy kockázattal jár bevonni bárkit is ebbe. Ráadásul Meget sem akartam bajba keverni. Ha elmondtam volna neki, akkor bűnrészessé vált volna.
- Fogjuk rá - mondtam egy félmosolyt erőltetve magamra. Sosem voltam jó színész, de elég időm volt megtanulni, hogyan kell úgy mosolyogni, hogy őszintének hasson. - Veled mi van? - kérdeztem. Tényleg érdekelt. Este volt időm végiggondolni a dolgokat, és rájöttem, hogy ha már az anyámra nem, de egyetlen barátnőmre bármikor számíthattam, és ezután ezt viszonozni fogom. Meghallgatom, akármiről is legyen szó, ha kell, sírhat a vállamon. Elhatároztam, hogy ha már egy elmebeteg gyilkos lettem, legalább legyen valami, amivel ki tudom egyenlíteni a számlát.
- Tudod, meséltem arról a srácról... - majd Meg rám zúdította az összes élményét, ami a közelmúltban történt. És meglepően jó volt őt boldognak látni. Mindent elmesélt, ami jól esett, hisz ez azt jelentette, ő is megbízik bennem.
- Mi történt veled? - kérdezte egy kis szünet után, mikor már minden lehető dolgot elmesélt, kezdve a születésétől. - Annyira más vagy - állapította meg. Mikor ránéztem, szemei csillogtak, arcán mosoly ült. Feldobta, hogy végre nem voltam magamba fordulva, mint az utóbbi időben mindig.
- Nem tudom. Talán rájöttem, hogy az élet véges. Nem sok időm van, talán csak ki akarom használni. - A gondolat úgy fogalmazódott meg bennem, mintha egyértelmű lenne. Mintha mindig is így éltem volna.
- Nos, akármi is vezetett erre a pontra, örülök, hogy itt vagy - mondta annyi őszinteséggel a hangjában, mint amennyit embertől velem szemben nem hallottam még.
- Meg, elmondhatok neked valamit? - néztem a lány csillogó, zöld szemébe.
- Bármit.
- Tudod ki az a Zac Dylan? - Bólogatott, majd elmeséltem neki, hogyan ismerkedtünk meg. A lány szeme felvillant, amikor elmondtam, hogy mi történt, már fantáziálgatott rólunk, miközben a fiú még a teljes nevemet sem biztos, hogy tudja. De felvillanyozott Meg reakciója. Amint vége lett az óráknak, jó kedvvel indultam el ahhoz a teremhez, ahol a büntetésem negyedik napját kellett töltenem. Mosolyogva léptem be az ajtón egyetlen szempárt keresve a tömegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése